A lakótelepen, ahol élünk, pár utcányira a mi háztömbünktől vettünk egy kis garzont, ahol régebben, vidéken élő, idős édesanyám vészelte át a téli, leghidegebb heteket. Anyukám halála után albérletbe adtuk a lakást, de amikor a fiúnk úgy döntött, hogy összeköltözik a barátnőjével, rendelkezésükre bocsájtottuk.  Nem volt kérdés, hogy a kulcsom megmaradt hozzá, s mint korábban gyakorlat volt, olvastam a villanyórát, vízórát, lejelentettem. 

A fiatalok mindketten dolgoznak, elfoglaltak, így beköltözésüket követően logikus volt, hogy fenntartom ezt a gyakorlatot. Nincs ezen mit kérdezni, egyeztetni. Sőt, délelőttönként – hogy ne zavarjam őket -, nem csak a leolvasáskor mentem át, hanem, gyakrabban, hetente akár kétszer-háromszor is. Gondoltam, megkönnyítem az életüket, milyen jó lesz a rendre, tisztaságra hazajönni.

Amikor mosatlant találtam a konyhában, elmosogattam, a hűtőben lévő kaját kisebb lábasba tettem át, kimostam a fürdőkádat, összehajtogattam, vagy beakasztottam a szekrénybe a széthagyott ruhákat. Egyszer-egyszer mondta ugyan a fiam, hogy "anya, nem kellene", de tudom, ő szereti a rendet, amiben felnőtt. 

Egyszer találtam az előszoba sarkában egy fél zacskó, teljesen aszott krumplit, az egyik már teljesen rohadt volt. Kidobtam, és jól leszúrtam a fiamat, mondván, milyen nő az, aki nem veszi észre, ha rothad a krumpli?

Rendre vetetlen volt az ágy, egyszer már nem bírtam nézni, lehúztam és kimostam az ágyneműt, mert még életemben nem láttam olyan koszos lepedőt, mint az volt…

Azon a hétvégén a lány elköltözött a fiamtól. Megmondom őszintén: egyáltalán nem bántam!

Szerintetek elégedett lehet ez a "majdnem anyós" vagy inkább el kellene gondolkoznia a saját viselkedésén?

Egy fiam van, újabban két menyem, egy nagy unokám és hamarosan megszületik a második unokám is.

A fiam első házasságából született kamasz fiúval mostanra csodálatos szeretetkapcsolatom alakult ki, sokat van nálam, de nem volt ez mindig így. Tudniillik, gyermekkoromtól, egy betegség miatt fokozatosan romlott a hallásom, ma már hallókészülék nélkül képtelen vagyok a kapcsolatteremtésre, de azzal teljes életet élek: ügyeket intézek, autót vezetek, telefonálok, társasági életet élek.

Nem tudom, annak idején a fiammal egyetértésben-e, de az első menyem kategorikusan kijelentette, szó sem lehet róla, hogy bármikor, bármennyi időre is egy fogyatékosra bízza a gyermekét. Így ezekkel a szavakkal. Nagyon rosszul esett, de jelét se adtam, ehhez tartottuk magunkat. Megpróbáltam megérteni az aggodalmát, és teljesen korrekt, elfogadó családi kapcsolatban éltünk. Megjegyzem, annak ellenére, hogy elváltak, ma jobb a kapcsolatunk, mint valaha is volt.

Aztán jött a fiam második kapcsolata. Amikor bejelentették, hogy Szandra várandós, ő megfogta a kezem, és azt mondta: mama, ez a baba már mostantól a tiéd is! Majd elolvadtam a gyönyörtől!

Ezek után sem várok extrákat, nem várom, hogy csecsemőként napokra rám bízzák majd, nem várom, hogy ha beteg, én ápoljam a babát, és nem várom, hogy én tanítsam beszélni. Viszont pont ez a bizalom ébreszt bennem egy olyan felelősségérzetet, hogy egy fikarcnyival se vállaljak többet, mint amire képes vagyok, de a tőlem telhető maximális szeretettel és jelenléttel vegyek részt a pici életében. 

Szerinted a gyakorlat igazolja majd az ígéretet?

Három éve nősültem, másfél éves a kislányunk. Budapest egyik külső kerületében lakunk, családi házban, a feleségem családi házában. Azért hangsúlyozom, mert úgy érzem, anyósom abban a hitben van, számításból „kezdtem ki” a lányával, a nálam hat évvel idősebb Jutkával. Megismerkedésünkkor ugyanis már nyakig voltam a deviza-károsultságban, ami semmit sem változtatott az érzelmeimen, sőt: nagyon rosszul éreztem magam a „vagyonos” barátnőm előtt.

Pár éve vidékről költöztem a fővárosba, mindig igyekvő voltam, jó a szakmám, eltartottam magam, lakást is vettem, a már említett deviza-alapú hitelből. És jött a szerelem, Jutka személyében, majd összekötöttük az életünket.

Kettőnk közt minden rendben, mégis úgy érzem, megvető és gyanakvó pillantások kereszttüzében égek a családjukban. Anyósom erősen rajtam tartja a szemét nem csak átvitt értelemben, hanem valóságosan is. Akármikor érek haza, kora délután vagy késő éjjel, ő mindig ott üldögél, „babázik” vagy segít Jutkának, ahogy mondja. Amint belépek, hatalmas sóhajjal feláll, és hazasétál. Tudniillik a szomszéd utcában lakik.

Szombatonként már délelőtt fél tízkor csönget, becsörtet egy tányér frissen sült pitével, palacsintával, vagy megkérdi, kell-e valami a boltból, piacról? Többször előfordult, hogy felháborodva papolt, mert én még ágyban vagyok, és játszom a gyerekkel…

Nem tudok nyugodtan végigmenni egy szál gatyában a házban, mert bármelyik pillanatban megjelenhet. Okoskodik, hogy a kertben mit hová ültessünk, háborog,, miért nincs még lenyírva a fű, és mért nem cseréltük a csillárban a villanykörtét, ami pár napja kiégett. Célozgat, hangosan kalkulál, mi, mennyibe kerül, és ki mennyivel szállt be a költségekbe. Úgy érzem, a feleségemmel és a gyerekkel nem lettünk önálló család.

Szóba hoztam Jutkának, hogy zavar ez az állandó felügyelet és célozgatás, ő is egyetért, hogy a mama az egész kerületet felhizlalná, annyi ételt hoz. Mégsem állítja le az anyját, azt mondja, neki köszönheti a házat, nem fogja megsérteni.

Félek, hogy egyszer elfogy a türelmem és mindenki, mindenkivel összerúgja a port.

Vagy tűrjem egy életen át, hogy bevándorlónak, számítónak és élősködőnek tart?

Fiam is, lányom is van, kétszeres anyós vagyok. A fiam tizenöt, a lányom tíz éve házas, még soha nem szóltam bele egyikük házasságába sem. Határozottan az a véleményem, hogy a menyem kiválóan neveli a két gyermeküket, bár elég szigorúan. Az én korosztályomnak még nem szokatlan ez a következetesség, és az eredményében se kételkedem.

De: a menyem egyre többször, egyre hangosabban és egy re nyilvánosabban szidalmazza a fiamat. Legyen az családi kör, nyilvános rendezvény, hivatalos esemény, szemrebbenés nélkül odaszúr neki valami kellemetlen megjegyzést. Pedig a fiam nagyon szerény ember - ne tévesszük össze a  teszetoszasággal -, munkahelye van, szereti a feleségét, vásárol, főz, viszi-hozza a gyerekeket iskolába, edzésre, leckét ellenőriz, megbarkácsolja az elromlott dolgokat. Nincsenek luxus igényei, nem jár kocsmázni, nem késik otthonról.

Kérem, ne higgyék azt, hogy bugyuta! Csak csendes, de ezzel a menyem is tisztában volt, míg több évig randevúztak, mielőtt összekötötték az életüket. Mióta megözvegyültem, a fiam még gyakrabban telefonál, beszélgetés közben néha kibukik belőle a panasz. Nem tüzelem, csak meghallgatom, csitítom, bátorítom, hogy egy nyugodt pillanatban beszéljék meg a feleségével, mit sérelmez. Azt mondja, szinte nincs nyugodt pillanat, és jobb, ha hallgat.

Nemrég azt mondja a fiam, hogy egy hangoskodás közepette a felesége lehordta mindennek, és többek közt azt ordította, hogy "nem vagy férfi!" A két tizenéves gyerek előtt.

Úgy érzem, ezek után sincs jogom beleszólni az életükbe, és nem is fogok. De nagyon fáj ez a stílus. Őszintén szólva továbbgondolni sem merem ezt a "nem vagy férfi" beszólást... 

Mit gondolsz, lehet még javítani ezen a helyzeten? 

Férjemmel mindketten vidékről származunk, ráadásul a szegényebb régióból. Saját erőnkből költöztünk a megyeszékhelyre, sokat tanultunk és sokat dolgozunk, hogy úgy ahogy révbe érjünk. Nem vagyunk gazdagok, de mondhatom, mindenünk megvan. Hál’ Istennek mindkettőnk szülei élnek még, így időnként hazalátogatunk.

Az anyukám mindig nagy vendéglátást csinál, igaz, szerény ételekkel, de mégiscsak hazai ízek. Imádom a grízgaluska levesét, a krumplis lángosát, zserbóját. Az italokat mi visszük, a gyerekek ízlése és sok fogyasztása miatt.

Ellenben anyósomra ez nem igaz: sokadszor fordul elő, hogy üres a hűtő, nincs bevásárolva a tűzhely meg hideg. Korábban gyakran megkért, hozzunk már a városból tőkehúst, primőr zöldséget, déligyümölcsöt, ezt meg is tettük. Aztán már én kérdeztem meg, mit vigyek? De hogy hosszú éveken át ugyanarra a hideg konyhára menjünk oda, és akkor kezdjünk neki a főzésnek, amikor már farkaséhesek vagyunk, akkor is többnyire én – hát ezzel torkig vagyok! Anyósom azzal védekezik, nem tudja, mit kívánunk, mit szeretnénk enni. Legszívesebben odavágnám neki, hogy amit elénk tesz. De nem akarok botrányt. Lassan azt is megelégelem, hogy teli csomagtartóval megyünk hozzá hétvégére, és ő azt falatozza jóízűen, mintha mi se történt volna, amit mi beszereztünk.

Megemlítettem a férjemnek is, annyit mondott, hagyjam, az anyjának sose volt erőssége a konyha és a vendéglátás. Pedig nekem jólesne, ha készre mennék, és kicsit úgy is érzem, anyósom egy gesztust sem tesz azért, hogy otthonosan érezzük magunkat nála.

Szerinted javulna a helyzet, ha szóvá tenném, szemtől-szembe megmondanám neki, mi nem tetszik? Mit várhatnék egy ilyen beszélgetéstől?

Ismeretségünk legeslegelején még tetszett, hogy a barátom anyja mindig olyan, mintha skatulyából húzták volna ki. Korához képest a jó ízlés felső határának megfelelően öltözködött, festette magát, csinos volt. Gyakran elbeszélgettünk, ki, melyik holmiját hol vásárolta, mennyiért, milyen akció, keresztcsíkos vagy hosszanti áll jobban – és így tovább.

Megházasodtunk, jött az első gyerek, aztán a második. Nem akarom azt mondani, hogy anyósom nem imádta őket, de ha büfiztetéskor véletlenül egy csepp tej visszabukott, és a blúzára került akkora patáliát csapott, hogy csak néztem. Ugyanez később egy kis kakaóval, joghurttal, akármivel. Rohant a csaphoz kidörzsölni, hogy ő most büdös lesz, hogy utazik haza a buszon.

Később, amikor már játszótérre mentünk, véletlenül sem fordult elő, hogy anyósom is „játszóruhát” öltött volna, ott is megmaradt díszbe öltözött úrinőnek. Strandon botrányt csinált, ha a gyerek véletlenül lefröcskölte, vizes lett a haja, sose épített homokvárat az unokáival, nem „sarazott” mindig úgy festett, mint egy manöken.

Észrevettem, hogy időnként „pont olyan” csizmát, inget, táskát vett, mint én, persze előtte látta rajtam, talán meg is beszéltük, melyik áruházláncban vettem. Őszintén szólva kezdett idegesíteni a viselkedése.

Mit gondolsz, hozzam a tudomására, hogy nem tipikusan nagymamaként bánik az unokájával, illetve, hogy zavar, hogy olyan ruhákat vásárol magának, amit rajtam látott?

Vagy hagyjam, hogy továbbra is játssza a lejárt szavatosságú primadonnát?

Anyósomék családja meglehetősen kiterjedt. Itthon is, külföldön is. Ám még egyszer se jutott eszébe egyiknek sem, hogy az egyedül élő, mozgássérült, idős anyósomat bárki is magához hívja szentestére. Mindenki hozzánk telepítette a neki szánt ajándékot, felmarkolta a tőle jövő járandóságot – többnyire különböző vastagságú borítékokat, és mint aki jól végezte dolgát, egy héttel az ünnep előtt, boldog karácsonyt kívánva leléptek.

Az ajándékozás ugye mindig gond, hogy ne szükségtelen holmit vegyünk. Egy alkalommal, mikor anyósom ágyát húztam át, éreztem, hogy a kispárnájában már csomókban a van a töltelékanyag. Na – gondoltam -, heuréka: veszek egy kispárnát, annak biztos fog örülni.

Úgy is lett…

Nagy izgalommal vártam, mit fog szólni, telitalálat lesz-e a meglepetésem?

Bontogatunk, bontogatunk, én az ölébe teszem egyik kis csomagot a másik után, ő meg a megszokott savanyú, mosolytalan ábrázatával bontja ki őket. A kispárnához ér… Hű, ez milyen jó ötlet! Te voltál, Sanyi? – fordul a fiához. Én nem – hárítja el a férjem. Hát, akkor nem lehetett más, mint Éva (az egyik lány unoka). Aztán egy kis hallgatás után: vagy a Peti (a másik unoka). Ő ilyen figyelmes.”

„Vagy én!”- szakadt ki belőlem hirtelen. Mire kimondtam, már meg is bántam. „Te? – kerekedett el a szeme. – Hát, ezt nem gondoltam volna.”

Megint nem sikerült kicsalnom belőle egy elismerő szót, vagy mosolyt. Megint nem, mint soha a tizenöt év alatt, mióta a menye lettem.

Mondja meg valaki őszintén, jogosan esik rosszul ez a reagálás, vagy eltúlzom az egészet?

Három anyósom van. Az egyik az első férjem édesanyja, ők elváltak apósommal, és apósom újra nősült. Mivel első házasságomból született gyermek, és minden oldalról igény van rá, tartjuk a kapcsolatot.

A harmadik anyósom a jelenlegi párom édesanyja, már őt is nagymamává tettük.

Mindhárom anyós más típus – nem akarom azzal vádolni az elsőt, hogy nem véletlen váltak el, hiszen én is átéltem egy házassági krízist és válást, pontosan az ő fiával, és rosszul esne, ha valaki engem okolna, hogy mi sem véletlen váltunk el. Így alakult, hát így alakult. Lehet, hogy már a frusztrációt, a belső harcokat és vívódást láttam az első anyósomon, de vele volt a legnehezebb.

A „fogadott” anyós, apósom második felesége nagyon aranyos, őt is anyósnak, és mindkét gyerekem nagymamájának tekintem.

Jelenlegi anyósommal – vidéki lévén – ritkán találkozunk, de tartjuk a kapcsolatot, és nincs súrlódás közöttünk. Megbecsüljük a találkozásokat, minden nagyszülő imádja az unokákat.

Mivel mégiscsak én kerültem az ő családjukba, nekem kellett kicsit igazodni, alkalmazkodni hozzájuk.

Szerintem nem csak nekik kell figyelni a menyre, nekünk is meg kell tanulni „anyósul”.

Vagy tévedek? Mit gondolsz erről a helyzetről?

.

Pár éve egy fedél alatt élünk özvegy anyósommal. Kezdetben minden jól ment, szeretem őt, és úgy tűnt, ő is szeret.  Aztán, ahogy telt az idő, úgy változtak a dolgok.  

Úgy érzem, jelenleg kizárólag én erőlködöm a jó viszony fenntartásán. Egyik nap – szokásosan -, hazaérve első utam a szobájába vezetett, érdeklődtem, hogy van, s kínáltam neki a frissen sült leveles meggyes sütit. Kerekre meresztett szemekkel utasította el, mintha már sokadszor mondaná: „én ezt nem tudom megenni, mert meghajt.” Csalódottan kioldalogtam tőle, mert nem értettem, ha eddig örült neki mindig, mi a baj ma? Legközelebb  banánt vittem, mire ugyanazokkal a kerek szemekkel: „én ezt nem tudom megenni, mert eltöm.” Megint csak visszautasítva távoztam, bár értetlenül.

Akkor kaptam fel a vizet, amikor „kedvenc menyétől”, azaz férjem első almából származó "világszép és világ-okos" unokája beállított ugyanolyan meggyes sütivel amit tőlem pár napja anyósom visszautasított. Nem hittem a fülemnek: „Hogy ez milyen guszta, jó szagú és porhanyós”. És hogy mennyire kívánt éppen valami süteményt, és hogy mennyire el lett találva az ő ízlése. Ekkor akartam felrobbanni.

A világ-okos unoka mellesleg legfeljebb sátoros ünnepeken jelent meg, és ritkán hozott süteményt – vagy bármi egyebet! Annál többször sunnyogott el súlyos zsebpénzzel nagymamájától, az én alkalmi diarés és/vagy eltömített anyósomtól.

Fájhat nekem ez a "kettős mérce"? Lehet, hogy csak féltékeny vagyok?

Negyedik lecke: Márti (Zoli anyja, Andi anyósa)

Mondta a fiam, hogy hétvégére elutaznak Tompára. A sógornőjéhez. De minek? Egész héten dolgozik, legfeljebb másnaponta néz be hozzám a presszóba. Megiszik egy sört, váltunk pár szót, aztán megy haza. Mért nem tudnak otthon maradni? Állandóan csak mennek, meg mennek. És pont Anyák napján. Na, majd kíváncsi vagyok! Bezzeg az anyósnak biztos benyalnak, mert ugye Andika kimódolja… Mindegy, ne is beszéljünk róla. A menyem sose hozza fel a presszóba a gyereket, hogy megnézzem.

Vasárnap van. Anyák napja. Nekem ugyan nem! Tele a presszó részegekkel, egész nap ez volt, csak hályogos szemmel vigyorog mind! Már az ideg öl meg, ha meglátom őket, de hát ebből élek, mosolyogni kell…

Hogy mennyire unom, végre mindjárt záróra. Mi ez a reflektor a teraszra?  Ha még egy csapat szomjas csapat, biz’ Isten nekik megyek!Mindjárt lenyelem a sörcsapot!

Az ajtóban ott a fiam, vagy mosolyog, vagy vigyorog, egy csokor virággal a kezében.  Andi hol van? – kérdem, miközben megpuszil, de lehet, hogy csak a levegőbe cuppant, és motyog valamit az anyák napjáról.  A kocsiban - mondja. - Alszanak a gyerekek… Csak beugrottam, anya, ne haragudj, nem maradok sokáig. Boldog anyák napját kívánok! Szeretlek. Nem haragszol, ha most elmegyek? Még össze kell szednünk magunkat holnapra, tudod, iskola, óvoda, munka…

Elszorul a szívem… Á, dehogy haragszom, menjél csak. Köszönöm szépen.

Tényleg nem megyek ki. Nem bírom látni Andinak az a savanyú képét. A virágcsokor se bírja ki hazáig. Hétfőn meg szünnap. Kukába vele, csak a szívemet fájdítaná, ha ránéznék…