Haladó vagyok az Anyós-iskolában, diplomát szerezni azonban mind ez ideig nem sikerült. Pedig nemrég arasznyira álltam egy summa cum laude-s védéshez. Ám a párkapcsolatban kritikus év többek álmát elsodorta, köztük az enyémet is. Egy, a gyermekem érzelmein átszáguldó szerelem-tornádó felkapta, eltüntette az ideát, aki rányomhatta volna a "Megfelelt" pecsétet a dolgozatomra.

Ahogy sejthető volt -, a hurrikán egykettőre kifulladt, kietlen, lerombolt tájat hagyva maga mögött. És megint nem lettem hivatásos anyós!

A természeti csapás levonulása után gyermekem kérdez: van otthon pár kaja-féle régről, elhozhatom, átnézed, felhasználod, mielőtt lejár a szavatossági ideje? Szaporán bólogatok... hiszen én kértem semmit ki ne dobjon, amit én küldök, és nem ízlik, vagy nem tetszik, akár felbontva is hozza vissza, mintsem kidobják. Mai napig így történik.

Pár napra kérdését követően találkozunk, kezembe nyom egy csomagot, de aktuális dolgaink nem engedik, hogy alaposabban ránézzek. Szerencsére. Otthon bogarászom át a láthatóan bolti fűszerekkel tömött kosárkát. Szinte mindegyik bontott, az aprócska aromás üvegcsék félig, vagy kiszáradva sorakoznak oldalt. A nyitott zacskók gondosan behajtogatva, némelyik aromazáróval rögzítve. Ettől függetlenül hirtelen kellemes konyha- és sütemény illat kúszik az orromba, az anyósiskola hét éve alatt eltöltött idő, a rétesek, sakktábla süti - melyet az arany kezek készítettek - íze és illata.  

Elérzékenyülve lapozgatom a fűszeres tasakokat: a mindennapi társaságában van itt római kömény, bazsalikom, lestyán, ilyen-olyan fűszersó, váratlan helyzetre száraz élesztő, habfix, normál és cayenne bors. Ekkor szökik könny a szemembe. 

Valljuk be, túl szép lett volna, ha az érzelmi katasztrófa előtt tündöklő, kifogástalan, értelemtől sugárzó, képzett, szerény, intelligens, udvarias, házias - szóval ha "minden anyósok  álma" teremtés nyomta volna rá diplomámra a pecsétet... Aki - nem mellesleg - mentes minden cool pláza cica külsőségtől, szóval ohne műkarom, halántékig kirajzolt szemöldök, seprű műszempilla, műcici. Ettől függetlenül - vagy talán épp ezért: hibátlan! Szerette a kényelmet, meg is kapta, de tudta, hol állomásozik a lakásban a porszívó, seprű és a lapát, kiénekelte, hogy függöny legyen az ablakokon, tudott szépen teregetni, és férfiinget vasalni is.

Lehet, hogy valamiben nem volt jeles. Lehet, hogy csak ötös alá? Lehet, hogy idővel mindenki ráébred, az a tantárgy csak az átlageredményt emelendő, az ösztöndíj miatt volt csak fontos?

Ezekre a kérdésekre már sosem érkezik válasz. A félbehagyott, a tett helyszínén maradt, általam megörökölt fűszerkosárka tartalma által se. Bár felhasználom mindet, az ételem és életem fűszertelen lesz vásárlója hiányában.

Köteles - és hajlandó -  vagyok elfogadni az újonnan alkalmazott professzornőket, tudomásul veszem, hogy gyermekeink párválasztását más iránytű vezérli, mint a fűszerkosár gazdagsága. De ki tudja, kitüntetéssel fogok-e végezni az Anyós-iskola, következő szemeszterében, vagy csak kölcsönösen átcsusszanunk a végleges megmérettetésen?

Újabb halasztást nyertem az Anyósiskola disszertációjának megvédésében.

Nyolcvanon jóval túl, kilencvenhez közelítő,  hál' Istennek jó egészségnek örvendő, tevékeny édesanyám hívását fogadom: mi történt, anyukám, hogy ilyen szokatlan időpontban telefonálsz? Képzeld, itt voltak Karcsiék. Tudom, anyukám, hiszen említetted, hogy meglátogat. Úgy, úgy, csak volt egy kis meglepetés. Nemrég indultak vissza, üres a ház, éhes vagyok, csak reggelit ettem. És egy falat se maradt, minden maradékot elcsomagoltam nekik. Majd veszek elő valamit a mélyhűtőből, hamar kienged. Ez hogy lehet? - dadogom, mert ilyen még sohasem fordult elő.

Ica is jött. - sistereg fel a szikra a képzelt gyújtózsinór végén.

Majd lenyelem a telefont,  ugyanis menyem, minden kezdeti invitálás, szokás, udvariassági gesztusnak ellentmondva évek óta, mondhatom, a házasságkötéstől kezdve, unokák ide vagy oda, negligálja a találkozást. Nem vagyunk rosszban, senki, senkivel, hagyjuk, éljék az életüket úgy, ahogy akarják. A fiam azonban nem fosztja meg a dédunokák látásától a mamát, de minden alkalommal kizárólag a három poronttyal, mostanra szemrevaló serdülőkkel látogatja meg. Szót se érdemel, így szoktuk meg.

Édesanyám, ezúttal is gondos előkészületeket tett bőséges, kedvenc ételekkel, üdítőkkel, desszerttel, takaros, polgári terítékkel. Öt személyre: három dédunoka, az apukájuk, és ő maga. 

Odakint elcsitul az autó, hát a vendégek elé iparkodik. Döbbenten látja, ahogy a feleség is kiszáll, de a szeme se rebben. Úgy öleli magához mindegyiküketet, mintha mindennapos esemény lenne a komplett család megjelenése.  

De az öt terítéken már nem tud segíteni.

Becuccolnak, elhelyezkednek, a vendégek szimatolják a friss, házias illatokat, késedelem nélkül asztalhoz sietnek. És te, mami? - kérdezi valamelyik, mikor észlelt az eggyel kevesebb terítéket. Áhh - legyint anyukám -, épp azelőtt ettem, mielőtt megjöttetek, ezért terítettem csak öt személyre, üljetek csak szépen, legalább kézhez adhatom, ha valami lemaradt volna az asztalról.

Úgy is van. Felkerülnek a fogások, a dédi hol ezt, hol azt visz kézhez, ki, mit kíván. Közben nagyokat nyeldekel.

Süti és kávé után elnyúlnak egy kicsit, de a csevegés rövidke, mindenki az óráját - telefonját -  lesi, sietne a dolgára. Várjatok csak, elcsomagolom a maradékot, jó lesz az estére! - ugrik anyám a tűzhelyhez. Senki se tiltakozik, megszokott dolog.

Rituális búcsúzkodás, felszínes ölelések, felbőg a motor, érzelgős integetés - leginkább anyám részéről.  Bemegy, öt percre lerogy a fotelba, aztán lerámolja az asztalt, mind az öt terítéket. Belenéz az üres edényekbe, a pár kanyálnyi krumplit átkaparja a sültes lábas szaftjába, rámelegít és állva bekanalazza. 

Aztán csendesen elmosogat. Utána hív engem, és elmeséli az ötödik teríték történetét. Ami senkinek se tűnt fel. Icának se, aki majd egy évtizede nem tette tiszteletét anyámnál.

Szavam nincs a történtekhez. De büszke vagyok, mert az én drága édesanyám arisztokratikusan jól vizsgázott másod-anyósságból is.

Fiatalon nősültem, mert akkor még ez nem volt szokatlan, de főleg azért, mert én is menekültem a szülői környezetből. Szerencsém, hogy olyan társat találtam, akinek felmenőkig rendezett családja volt. Tőlük, fokozatosan tanultam meg, mi az összetartozás, összetartás, tisztelet, áldozatvállalás és önzetlen szeretet. 

Három gyermekünk született, én és a feleségem igyekszünk mindent megadni nekik körülményekben és érzelmekben is, aminek mi - legalábbis én- híján voltam. 

Anyósom az első szóra ugrik, ha segítségre van szükségünk, ha nálunk tartózkodik, akkor is pont annyit van jelen az életünkben, amennyire szükség van. Még csak véletlenül se szól bele a nevelési módszerünkbe, életvitelünkbe, napirendünkbe. Tudom, hogy mindig számíthatunk rá, még külföldi kiküldetésemkor is hozzánk utazott, amikor segítségre, felügyeletre, vagy éppen egy szusszanásnyi pihenésre volt szükségünk a feleségemmel.

A gyerekek is imádják, bár néha erélyesen rájuk szól. Nem bánom. Pont akkor, amikor nekünk, szülőknek már elfogyott az energiánk, vagy belefáradtunk a fegyelmezésbe. Na, akkor jön a nagyi, és csodák csodája, mindjárt rend támad.

Nagyon hálás vagyok a sorsnak - és anyósomnak személy szerint -, hogy példát mutatott szeretetből, elfogadásból, együttműködésből!

Majd' egy éve adtam a fiamnak egy nagyobb összeget, mondván, tegye bankba, hogy ha velem bármi történik, ne legyen gondja a költségekkel, meg tudja adni a tisztességet...

A napokban kiderült, szemüveg kellett neki, mert már a munkájában is hátráltatta, hogy rosszul lát, s mivel a szemüveg több százezres tételre rúgott, kénytelen volt hozzányúlni a bankbetéthez, de "majd visszapótolja..."

Meghökkentem: ugyan miből pótolja vissza?

Kérdeztem, muszáj volt ilyen drága szemüveget csináltatnia? Nincs valami mérsékeltebb áru, ami ugyanilyen jó? Nincs, szabadkozott a fiam, hogy megfelelően lásson minden helyzetben, ezt kellett választania. Számomra nehezen érthetőek ezek a csillagászati árak, de nincs mit tennem. De a családi hozzáállás régóta szálka a szememben...

Se ő, se a felesége nem keres milliókat, épp, hogy a kötelező költségekre elegendő a pénzük. A gyerekek járnak tornára, különórára, egészségügyi kezelési kiadásaik is vannak, a növekvő gyerekek igénye egyre nagyobb, ők is - ahogy az anyuka is - szemüvegesek... Érdekes: minden kiadás a közösből megy, csak éppen, ha a fiamnak kell valami, akkor azt "oldja meg ő..." Nem a szemüveg az első eset. Ha cipő vagy új télikabát kellene neki, akkor legyen mellékese, zsebpénze rá...A menyem természetes igénye, hogy kozmetikushoz, körmöshöz, hétvégenként uszodába járjon, mert "jót tesz a gerincének". A szabadnapjait mindig hétköznapra kéri, mert akkor a gyerekek iskolában vannak, és "tud magával törődni egy kicsit." 

Esténként a fiam főz, terít, mosogat, ha elfelejt megolajozni egy nyikorgó zsanért, botrány lesz belőle... Kérdeztem a fiamat: ha te ki akarsz kapcsolódni, mit csinálsz? Mire a válasz: anyu, ha véletlenül akad fél óra szabadidőm, elmegyek és körbebiciklizem itt a kiserdőt." Azt hittem, megszakad a szívem!

Már évek óta látom ezt a tendenciát, de nem tettem szóvá, és most se szólok, csak magamban rágódok. Úgy veszem észre, minél több dologról mond le a fiam, annál több lemondást vár el tőle a menyem. Hülyének nézik a fiamat, és ennek nincs határa!

Nem is a menyemmel van gond, hanem a nászomékkal. Az a valóság, hogy - hál' Istennek - elég tehetősek, a lányuk úgy nőtt fel, hogy minden az ölébe hullott. Első szóra teljesítették a kéréseit, igényeit, szerintem a szükségtelent is. Megnyilatkozásaiból kitűnik, hogy semmiért se kellett megdolgoznia, semmit se kellett kiérdemelnie, sőt, náluk mindent pénzben mértek. A szeretetet is. Mindkét félnek ez volt a természetes.

Esetemben ez merőben más, mert egyszerű hivatalnokként dolgoztam végig az életemet, kevés fizetésért - ezáltal a nyugdíjam is alacsony -, viszont érzelmi gazdagságban nőtt fel a fiam. Igyekeztem következetesen nevelni, feladatokat állítani elé, célokért dolgozni. Ennek jegyében is nőtt fel, tisztességes felnőtt lett belőle. Megtalálták egymást a menyemmel, megházasodtak, három gyönyörű gyermekük van, akiket imádok.

Bánatom, hogy nem a feleség idomult a fiamhoz, hanem a fiam kényelmesedett el annyira, hogy lubickol az anyósáék anyagi támogatásában. Nem tíz, hanem százezrekről beszélünk. És ezt mindig a tudomásomra is hozzák. Nem biztos, hogy a szemrehányás szándékával, de végtelenül fáj, ezzel én nem tudok konkurálni. Viszont végtelen szeretettel segítenék a gyerekeknek, felügyelet, foglalkoztatás, szeretgetés, tanítgatás terén. Sajnos egyre inkább úgy látom, erre sincs igény. Inkább választják a költséges elfoglaltságokat, programokat, mint az aktív, jókedvű együttlétet, engem rendszeresen levakarnak, pedig sokszor felajánlom a segítségemet.

Állandóan azt hallom, "a másik mama ezt vette, a másik papáéktól azt kaptuk." Ilyenkor mintha egy tőrt szúrnának a szívembe, mert nem tudom elmagyarázni nekik, hogy nem tudok versenyezni velük. Úgy érzem, lassan a fiam is elhidegül tőlem, mintha szégyellné, hogy képtelen vagyok százezrekkel traktálni őket. Nem akarok, és alkalom sincs, hogy erről beszéljek velük, de lelkileg, érzelmileg előbb-utóbb rámegyek.

Éppen válunk...

A problémám az, hogy anyósomnál lejárt a szavatossági időm. Nyilván, a válással szoros összefüggésben. 

Bár a folyamat filozofikus disszertációba is beillene, csak röviden a háttér: tizenöt éve - még házasságban éltem - egy rendezvényen, távolról megláttam egy hófehér angyalt... És mivel a házasságom a feleségem súlyos alkoholizmusa miatt romokban hevert, tettem egy gesztust az "angyal" felé. Ő viszonozta. Jólesett vele lenni, szerény volt és alázatos, antialkoholista, aki mindenre megtalálta a vigasztaló szót. Bár feltűnhetett volna, hogy csendes agresszor, követelőző, végül úgy segített kipenderíteni a feleségemet a családi házunkból, mint a pinty. Később a gyerekeimet is.

Szóval jött a gólya, összeházasodtunk. A munkahelyen mindenki engem irigyelt, milyen csinos, fiatal feleséget szereztem. Az egész családja körbepuszilt, én voltam az Isten. Tetszett.

Aztán kiderült, hogy a feleségem egyszerű lélek, nem túl szorgalmas, társasági életre való igénye nulla, se sportot, művészetet, könyvet nem tud élvezni. Mindattól, ami korábban az életem része volt eltiltott, vagy "átnevelt". És természetesen az anyja - anyósom - nyálas befolyásolására szorul. Mind a ketten kizárólag a látszatra adnak, hogy "mit szólnak az emberek."

Otthon egyre több feladat szakadt rám, mindent én végeztem a háztartásban, a gyerek körül, minden hivatalos ügyet én intézek. Mikor már nem győztem, takarítónőt vettünk fel. De így se ment sokáig, mert a feleségem fejben kevés, egyetlen önálló és józan döntést sohasem tudott hozni.

Amikor kiemeltem őt a csóróságból, depresszióból, ízléstelenségből, a családjából mindenki engem ajnározott és a környékemen lihegett.

Súlyos volt a tandíj, tíz év kellett, hogy megelégeljem ezt a minőségen aluli életformát. Az én kis fehér angyalom  tüzet lehelő ördöggé változott. Beadtam a válókeresetet. Persze a feleségem mindent vinne, amibe csak úgy beleült. Anyósom szemében ma már egy féreg vagyok...

Hogy is van ez? Ilyenek a hófehér angyalok? 

Féléves házasok vagyunk, spórolásból és szükséghelyzetből anyósomék belvárosi lakásába költöztünk. Ők is szorgalmazták az együttlakást, mondván, hogy azzal is segítenek, ha nem kell méregdrága albérletbe mennünk. Eleinte egyet is értettem ezzel.

De "lakva ismerszik meg az ember" - ez igaz lett a mi kapcsolatunkra is. És ki kell jelentenem: anyósom csodálatos asszony, szakadásig dolgozik, próbál megfelelni. Olyannyira, hogy mire munkából hazaérünk, kész az étel, rend van, fregolin lógnak a mosott ruhák. Pontosan ez aggaszt! Nagyon kellemetlen számomra, hogy a fehérneműimet, bugyijaimat mossa, hajtogatja, rendezgeti. Egyszer szóvá is tette - viccesen -, hogy ezek nem is bugyik, hanem valami horgolt spárgák, nem kényelmetlen a viselése? Tisztára belepirultam, nem szóltam semmit.

Akkor dőlt el a gyertyám, amikor észrevettem, hogy ágyneműt cserélt. Na, ezt azért nem kellett volna. Ezek szerint távollétünkben ki-bejárkál a szobánkba, komolyan mondom, ezek után az se biztos, hogy a fiókokban lévő dolgaink (gyógyszerem, intim apróságok) biztonságban vannak.

Mert hogy ebbe a helyzetbe nem akarok gyereket, az biztos!

Egyébként már az együttléteink is inkább "fegyelmezettek" és célirányosak, mint átélhető örömök. 

Attól félek, csapdába estem, és anyagi lehetőségek híján nincs is kiút ebből. Maradjak veszteg és esetleg rámegy a házasságunk, vagy áldozzuk a keresetünk nagy részét albérletre, beláthatatlan távolságba helyezve ezzel a saját lakás megszerzését?

Még a férjemet se avattam be aggályaimba, ő meg úgy tesz, mintha ez mind normális lenne.

Egy házban - félig-meddig egy háztartásban élünk a friss házas fiammal és a menyemmel. Másfél éve esküdtek, látszólag minden rendben van velük. Sokat dolgoznak, éppen ezért besegítek nekik itt-ott, mosok, vasalok, virágot locsolok náluk, elpakolok. 

A múltkor épp a szennyesüket válogattam, egy mosást akartam betenni, és ugye ilyenkor átnézzük a zsebeket, nehogy papír zsebkendő, pénz, vagy egyéb dolog maradjon benne. Meglepetésemre a menyem nadrágjának a zsebében két mozijegyet találtam. Rögtön hoztam a szemüvegemet, a jegy egy héttel ezelőtti volt, valami romantikus dráma. Az előadás délutánra szólt, amikor tudtom szerint mind a ketten dolgoznak. Tehát együtt nem mehettek. Gondolom, két másik ember jegye nem kerül a menyem zsebébe.

Próbáltam puhatolózni, nyomozni, visszanézni a naptárt, mikor jöttek aznap haza, együtt vagy külön, időben vagy késtek, de nem tudtam visszaidézni.

Őket nem merem kérdezni - főleg nem a menyemet -, a férjemnek említettem, ő csak bosszúsan legyintett, mért nem hagyom élni őket?

Aggódom. Lehet, hogy a látszat csal, és mégsincs minden rendben? A kisördög ott motoszkál bennem, bevallom, azóta még jobban figyelek a jelekre és árgus szemekkel figyelem a fiatalok viselkedését.

Nyolc éve ment férjhez a lányom, én már akkor is éreztem, valami nincs rendben a vejemmel. De nem álltam a szerelmesek útjába. Az, hogy iszogat, eddig is világos volt számomra, bár a lányom titkolta, leplezte, megmagyarázta.

Mostanra vált világossá, amikor szinte étellel is én támogatom őket, hogy a pénzkezelést teljesen magához ragadta a vejem. A folyamat hosszú volt, úgy kezdődött, hogy a férje megkérdezte a lányomat, mennyi konyhapénz elegendő egy hónapra? Megegyeztek egy összegben, ami okosan beosztva fedezte a kiadásokat. Aztán egyszer csak huszadika körül már csak pár ezer forint volt a fiókban. 

A lányom nem győzött elég akciósan vásárolni, okosan főzni ahhoz, hogy egyik hónaptól a másikig kitartson a konyhapénz. Mikor elkezdett számolni, és sehogy se jött ki az összeg, rákérdezett a vejemtől, vett-e ki pénzt? Mire ő azt mondta, egy kis aprót igen...

És a folyamat csak romlott. Már hónap felénél alig volt konyhapénz, és amikor a lányom szóvá tette, a vejem agresszívan reagált, szinte tettlegességig fajult a helyzet. Csak nagy sokára eszméltem, próbálok segíteni a lányomon és az unokáimon, de az mégsem járja, hogy a szerény nyugdíjamból én támogassak egy pazarló embert. A lányom csak sápad és titkolózik, én hallgatok és segítek, de nagyon rossz véget jósolok ennek a kapcsolatnak.

És akkor most az anyós a hibás? 

Nem volt túl jó kapcsolatom az anyámmal, így "szokás szerint" a házasságba menekültem. Nem csak a párválasztást figyeltem, hanem az anyósjelöltemet is, aki fantasztikusan jó asszony volt. Nem mondhatnám, hogy negédes, sőt, elég szigorú, de pontos, segítőkész, tiszta, precíz. Úgy éreztem, nagyon jól egymásra találtunk, minden szeretetemet, dédelgetésemet felé mutattam ki. Mondjuk nagy elérzékenyülést nem mutatott, de nem is vártam, tudatában voltam, hogy respektál, jólesik neki a viselkedésem.

Évtizedek kellettek hozzá, hogy valami eltörjön bennem. Együtt laktunk már, a férjem, zárt ajtó mögött gyakran beült hozzá beszélgetni. Tök mindegy, hogy hallgatóztam-e, vagy sem - állítom, hogy nem -, egyszer csak hallom, hogy a duruzsolás közepette anyósom azt sziszegi a foga között, hogy "ez a siksze". És magamra ismertem a történetben. Na, ekkor már megálltam az ajtó mögött. A szövegkörnyezetből döbbenten jöttem rá, hogy rólam van szó, valamit mégsem az ő ínyére csináltam.

Kivert a víz, elszédültem, szinte rosszul lettem a döbbenettől, hogy csalódnom kellett abban, akit anyám helyett anyámként szerettem, tiszteltem és gondoztam.

Odébb szédelegtem, próbáltam túlélni a történetet, de soha többé nem tudtam úgy bánni anyósommal, mint azelőtt. Sőt. Teljesen levettem a kezem róla. Minden megvilágosodott, a korábbi "türelem", kedvesség, elfogadás. Mind álságos számítás volt.

Ma is ott cseng a fülemben ez az egyetlen szó, amit egyáltalán akkor néztem meg, mit is jelent. Mélységes csalódással töltött el ez a képmutatás. Minden megvilágosodott.

Nem tettem szóvá, de ettől kezdve a mosolyom fagyos volt, a cselekedeteim kizárólag a rideg végrehajtásra korlátozódtak.. 

Csodálkozik valaki?