Egy fiam van, újabban két menyem, egy nagy unokám és hamarosan megszületik a második unokám is.
A fiam első házasságából született kamasz fiúval mostanra csodálatos szeretetkapcsolatom alakult ki, sokat van nálam, de nem volt ez mindig így. Tudniillik, gyermekkoromtól, egy betegség miatt fokozatosan romlott a hallásom, ma már hallókészülék nélkül képtelen vagyok a kapcsolatteremtésre, de azzal teljes életet élek: ügyeket intézek, autót vezetek, telefonálok, társasági életet élek.
Nem tudom, annak idején a fiammal egyetértésben-e, de az első menyem kategorikusan kijelentette, szó sem lehet róla, hogy bármikor, bármennyi időre is egy fogyatékosra bízza a gyermekét. Így ezekkel a szavakkal. Nagyon rosszul esett, de jelét se adtam, ehhez tartottuk magunkat. Megpróbáltam megérteni az aggodalmát, és teljesen korrekt, elfogadó családi kapcsolatban éltünk. Megjegyzem, annak ellenére, hogy elváltak, ma jobb a kapcsolatunk, mint valaha is volt.
Aztán jött a fiam második kapcsolata. Amikor bejelentették, hogy Szandra várandós, ő megfogta a kezem, és azt mondta: mama, ez a baba már mostantól a tiéd is! Majd elolvadtam a gyönyörtől!
Ezek után sem várok extrákat, nem várom, hogy csecsemőként napokra rám bízzák majd, nem várom, hogy ha beteg, én ápoljam a babát, és nem várom, hogy én tanítsam beszélni. Viszont pont ez a bizalom ébreszt bennem egy olyan felelősségérzetet, hogy egy fikarcnyival se vállaljak többet, mint amire képes vagyok, de a tőlem telhető maximális szeretettel és jelenléttel vegyek részt a pici életében.
Szerinted a gyakorlat igazolja majd az ígéretet?