Ismeretségünk legeslegelején még tetszett, hogy a barátom anyja mindig olyan, mintha skatulyából húzták volna ki. Korához képest a jó ízlés felső határának megfelelően öltözködött, festette magát, csinos volt. Gyakran elbeszélgettünk, ki, melyik holmiját hol vásárolta, mennyiért, milyen akció, keresztcsíkos vagy hosszanti áll jobban – és így tovább.

Megházasodtunk, jött az első gyerek, aztán a második. Nem akarom azt mondani, hogy anyósom nem imádta őket, de ha büfiztetéskor véletlenül egy csepp tej visszabukott, és a blúzára került akkora patáliát csapott, hogy csak néztem. Ugyanez később egy kis kakaóval, joghurttal, akármivel. Rohant a csaphoz kidörzsölni, hogy ő most büdös lesz, hogy utazik haza a buszon.

Később, amikor már játszótérre mentünk, véletlenül sem fordult elő, hogy anyósom is „játszóruhát” öltött volna, ott is megmaradt díszbe öltözött úrinőnek. Strandon botrányt csinált, ha a gyerek véletlenül lefröcskölte, vizes lett a haja, sose épített homokvárat az unokáival, nem „sarazott” mindig úgy festett, mint egy manöken.

Észrevettem, hogy időnként „pont olyan” csizmát, inget, táskát vett, mint én, persze előtte látta rajtam, talán meg is beszéltük, melyik áruházláncban vettem. Őszintén szólva kezdett idegesíteni a viselkedése.

Mit gondolsz, hozzam a tudomására, hogy nem tipikusan nagymamaként bánik az unokájával, illetve, hogy zavar, hogy olyan ruhákat vásárol magának, amit rajtam látott?

Vagy hagyjam, hogy továbbra is játssza a lejárt szavatosságú primadonnát?