Anyósomék családja meglehetősen kiterjedt. Itthon is, külföldön is. Ám még egyszer se jutott eszébe egyiknek sem, hogy az egyedül élő, mozgássérült, idős anyósomat bárki is magához hívja szentestére. Mindenki hozzánk telepítette a neki szánt ajándékot, felmarkolta a tőle jövő járandóságot – többnyire különböző vastagságú borítékokat, és mint aki jól végezte dolgát, egy héttel az ünnep előtt, boldog karácsonyt kívánva leléptek.

Az ajándékozás ugye mindig gond, hogy ne szükségtelen holmit vegyünk. Egy alkalommal, mikor anyósom ágyát húztam át, éreztem, hogy a kispárnájában már csomókban a van a töltelékanyag. Na – gondoltam -, heuréka: veszek egy kispárnát, annak biztos fog örülni.

Úgy is lett…

Nagy izgalommal vártam, mit fog szólni, telitalálat lesz-e a meglepetésem?

Bontogatunk, bontogatunk, én az ölébe teszem egyik kis csomagot a másik után, ő meg a megszokott savanyú, mosolytalan ábrázatával bontja ki őket. A kispárnához ér… Hű, ez milyen jó ötlet! Te voltál, Sanyi? – fordul a fiához. Én nem – hárítja el a férjem. Hát, akkor nem lehetett más, mint Éva (az egyik lány unoka). Aztán egy kis hallgatás után: vagy a Peti (a másik unoka). Ő ilyen figyelmes.”

„Vagy én!”- szakadt ki belőlem hirtelen. Mire kimondtam, már meg is bántam. „Te? – kerekedett el a szeme. – Hát, ezt nem gondoltam volna.”

Megint nem sikerült kicsalnom belőle egy elismerő szót, vagy mosolyt. Megint nem, mint soha a tizenöt év alatt, mióta a menye lettem.

Mondja meg valaki őszintén, jogosan esik rosszul ez a reagálás, vagy eltúlzom az egészet?