A lakótelepen, ahol élünk, pár utcányira a mi háztömbünktől vettünk egy kis garzont, ahol régebben, vidéken élő, idős édesanyám vészelte át a téli, leghidegebb heteket. Anyukám halála után albérletbe adtuk a lakást, de amikor a fiúnk úgy döntött, hogy összeköltözik a barátnőjével, rendelkezésükre bocsájtottuk.  Nem volt kérdés, hogy a kulcsom megmaradt hozzá, s mint korábban gyakorlat volt, olvastam a villanyórát, vízórát, lejelentettem. 

A fiatalok mindketten dolgoznak, elfoglaltak, így beköltözésüket követően logikus volt, hogy fenntartom ezt a gyakorlatot. Nincs ezen mit kérdezni, egyeztetni. Sőt, délelőttönként – hogy ne zavarjam őket -, nem csak a leolvasáskor mentem át, hanem, gyakrabban, hetente akár kétszer-háromszor is. Gondoltam, megkönnyítem az életüket, milyen jó lesz a rendre, tisztaságra hazajönni.

Amikor mosatlant találtam a konyhában, elmosogattam, a hűtőben lévő kaját kisebb lábasba tettem át, kimostam a fürdőkádat, összehajtogattam, vagy beakasztottam a szekrénybe a széthagyott ruhákat. Egyszer-egyszer mondta ugyan a fiam, hogy "anya, nem kellene", de tudom, ő szereti a rendet, amiben felnőtt. 

Egyszer találtam az előszoba sarkában egy fél zacskó, teljesen aszott krumplit, az egyik már teljesen rohadt volt. Kidobtam, és jól leszúrtam a fiamat, mondván, milyen nő az, aki nem veszi észre, ha rothad a krumpli?

Rendre vetetlen volt az ágy, egyszer már nem bírtam nézni, lehúztam és kimostam az ágyneműt, mert még életemben nem láttam olyan koszos lepedőt, mint az volt…

Azon a hétvégén a lány elköltözött a fiamtól. Megmondom őszintén: egyáltalán nem bántam!

Szerintetek elégedett lehet ez a "majdnem anyós" vagy inkább el kellene gondolkoznia a saját viselkedésén?