Pár éve egy fedél alatt élünk özvegy anyósommal. Kezdetben minden jól ment, szeretem őt, és úgy tűnt, ő is szeret.  Aztán, ahogy telt az idő, úgy változtak a dolgok.  

Úgy érzem, jelenleg kizárólag én erőlködöm a jó viszony fenntartásán. Egyik nap – szokásosan -, hazaérve első utam a szobájába vezetett, érdeklődtem, hogy van, s kínáltam neki a frissen sült leveles meggyes sütit. Kerekre meresztett szemekkel utasította el, mintha már sokadszor mondaná: „én ezt nem tudom megenni, mert meghajt.” Csalódottan kioldalogtam tőle, mert nem értettem, ha eddig örült neki mindig, mi a baj ma? Legközelebb  banánt vittem, mire ugyanazokkal a kerek szemekkel: „én ezt nem tudom megenni, mert eltöm.” Megint csak visszautasítva távoztam, bár értetlenül.

Akkor kaptam fel a vizet, amikor „kedvenc menyétől”, azaz férjem első almából származó "világszép és világ-okos" unokája beállított ugyanolyan meggyes sütivel amit tőlem pár napja anyósom visszautasított. Nem hittem a fülemnek: „Hogy ez milyen guszta, jó szagú és porhanyós”. És hogy mennyire kívánt éppen valami süteményt, és hogy mennyire el lett találva az ő ízlése. Ekkor akartam felrobbanni.

A világ-okos unoka mellesleg legfeljebb sátoros ünnepeken jelent meg, és ritkán hozott süteményt – vagy bármi egyebet! Annál többször sunnyogott el súlyos zsebpénzzel nagymamájától, az én alkalmi diarés és/vagy eltömített anyósomtól.

Fájhat nekem ez a "kettős mérce"? Lehet, hogy csak féltékeny vagyok?