Harmadik lecke: Zoli (a férj)

Teljesen kimerít a munkám. Nem szeretem a "stresszes" szót, de néha már torkig vagyok. Már a vezetés is megnyugtat, hát még, ha egy sógorral töltött hétvégéről van szó. Óvatosan "lazulunk", míg az asszonyok csevegnek, a gyerekek játszanak. Jó gyönyörködni bennük. Enyém a szombati grillezés, teljesen kikapcsol a főzés, salátakészítés, sütögetés. Anyósomat is meghívták a lányai, elvégre anyák napja van. Bár most fordul elő tán másodszor, hogy így sikerül együtt lenni.  

Na, szóval ennek a hétvégének is eljött a vége. A csajok noszogatnak, hogy induljunk, a gyerekek siránkoznak, holnap megint jön a verkli. Még anyához is be kell ugranom ma este. Indulunk, integetünk, puszilkodik mindenki mindenkivel. 

Hazafelé  Andi piszkál, lassan menjek át a falukon, ha látunk nyitva tartó virágüzletet, vegyünk egy csokrot anyának. Jó. Rendben. Nincs nagy szerencsénk, félúton már leállítom, akkor se történik semmi, ha ma este csak egy ölelésre lépek be. De ő nem tágít. Virág kell. Minél jobban nyomom a gázt, annál reménytelenebb, hogy virágüzletet találunk. Andit nyugtatom, ne parázz már, legrosszabb esetben holnap megyek hozzá, viszek egy hatalmas csokrot, felköszöntöm. Egy városban lakunk, minden másnap találkozunk, ne csináld már ezt a cirkuszt! De ő csak hisztizik, hogy annak úgyis ő issza meg a levét, mint mindennek, rá fog haragudni anyám, ha nem ma köszöntöm fel. Jézusom! A két gyerek már félre nyeklett nyakkal alszik a hátsó ülésen. Ott egy bolt! – rikolt fel a feleségem, padlófék, megállunk. Berohanok a boltba, megveszem a készleten lévők közül legszebbnek ítélt csokrot. Felteszem a kalaptartóra, mindenki megnyugszik. Nyomom tovább. Öreg este van, mire a presszóhoz érek, ahol anyám pultos. Andi kint marad az autóban a két alvó gyerekkel. Sietek, ígérem neki. 

Felköszöntöm édesanyámat. Mosolyogva, igaziból, szeretettel. Neki se volt könnyű a dolga a házasságban. De túl vagyunk rajta, minden mindegy. Felnőttem, családom van. Szeretem az anyámat.

Vagy egy héttel később, szóbeszédből tudom meg anyám reakcióját a csokorról. Nem tudom, az ő fájdalma nagyobb, vagy az enyém.

Második lecke (Sárika, Andi anyja)

Sikerült a lányaimnak meglepetést szerezni számomra! Tíz éve van férjnél, azóta talán másodszor találkoztunk Anyák napján. Igaz, Andi mindig megtalálta a módját, hogy felköszöntsön, de mégiscsak más, ha meg is ölel, nem csak telefonál, vagy skype-on beszélünk. Más a helyzet ugye, hogy Zoli édesanyjáékkal egy városban laknak.  Mi ritkán vagyunk együtt, éppen ezért nagyon értékelem. Évente legfeljebb egyszer utazom Zsuzsiékhoz Tompára, pedig reszketek az unokáimért. Nem csak az ő ikreiért, Andiék két kisfiáért ugyanúgy. Nem is sejtettem, hogy Andiék is ott lesznek, de örültem, hogy együtt van a két lányom, a férjeik és a négy unoka. Már ez is elég lett volna Anyák napjára, de fel is köszöntöttek persze. Teljes vidámságban, feltöltődésben telt a három nap. Vasárnap, alig kaptuk be az ebédet, megpendítettem Andikámnak, készülődjenek, hiszen még a nászasszonyomhoz is illik bemenniük. Macerálta is Zolit, de teli hassal épp olyan nehéz elindulni, mint üressel. Így tréfálkoztak. És ugyebár a búcsúzás mindig lassú és nehéz, főleg a gyerekeknek. Szinte röstelltem, de néha taszigáltam volna el őket, mert tudtam, a nászasszony nemigen szíveli a menyét. Ennek már számos alkalommal és számos formában tanújelét adta. Minden eszközzel harcolni kell a szeretetéért, nem szabad mulasztani, hogy ne legyen támadási felület. Így hát szinte tuszkoltam őket, óvatosan, induljanak már. Andi meg is ígérte, feltétlenül ellátogatnak hozzá, még aznap, Anyák napján. Ha ez nem jönne össze, úgyis a lányomon csattan az ostor, ezt tapasztaltam már néhányszor. Megnyugodtam kissé, hogy tervezik a mai köszöntést, bár a nászasszonyom és köztem sem volt túl közeli és barátságos a kapcsolat. Bár ez még a távolsággal némileg igazolható.

Tantárgy: Szó-beszéd

Iskolás koromban még mennyit játszottuk, s nevettünk nagyokat, amikor tízen-tizenketten egymás mellé álltunk, a sorban az utolsó belesúgott egy meglehetősen összetett mondatot a mellette álló fülébe, az tovább súgta a mellette állónak, és így tovább, egészen az első emberig, aki aztán elmondta a mondatot. Ami persze, többnyire nyomokban sem tartalmazta az eredeti tartalmat. Kacagásra természetesen igen jó volt a játék, persze sorolhatnám egyéb előnyeit is.

Nos, így születik valahogy a pletyka. A félreértés. A vita. A veszekedés. A gyűlölet. A mentegetőzés.

Örök ellentét látszik húzódni az anyós-meny viszonyban, ami, ha nem jó, többnyire rossz. Az anyós-meny viszony százlábú szörny, egy palackba zárt szellem.

S ahány nézőpont, annyi palack, annyi szellem.

Elmesélek most egy történetet, négy szemszögből. Nem kívánom kikutatni az igazságot.

De talán ti – Önök – segíthettek ebben.

Első lecke:

Andi (a meny)

Május első hétvégéjét Tompán töltöttük a húgoméknál. Mi felnőttek, és a gyerekeink is nagyon jól elvannak egymással. Úgy szerveztük, hogy ez alkalommal anyukám is oda utazik  Tarcalról. Számára is meglepetés volt, hogy mindkét lány, négy unokája, vejei együtt leszünk. Szokásosan harsányan és vidáman teltek a napok, de vasárnap délután készülődni kellett, másnap iskola, ovi, munka. És még be kellene ugranunk anyósomhoz egy ölelésre a fiától, unokáitól Anyák napja alkalmából. Egy városban lakunk, úgy tíz perc járásra egymástól Kivételesen Zoli vezetett – mégiscsak anyák napja van, nem sörözött. A falvakon áthaladva cikázott a szemem, hol látok nyitva egy virágboltot, ahol venni tudnánk pár szálat az anyósomnak. Kértem is Zolit, lassan menjen, és ha ő vesz észre virágost, szóljon, vagy egyszerűen csak parkoljon le. Megpróbált szabadkozni, hogy most az egyszer virág nélkül köszönti, úgyis csak futólag ugrunk be, majd holnap sokszorosan pótolja. Én csak erősködtem - ismervén anyósomat... Csak Pest határában volt szerencsénk, leálltunk, vett egy kis csokrot. Sötét volt, mire hazaértünk, de a presszóhoz kanyarodtunk, ahol az anyósom pultos volt. Csak Zoli ment be, mert a gyerekek már aludtak a hátsó ülésen. Elégedett és nyugodt voltam, hogy ezt is megtettük, nem vettem volna a szívemre, ha anyósom kimarad a köszöntésből.

Úgy egy hét múlva tudtam meg a pofavágásokból, a cérnavékonyra szorított szája széléből, és a folyton könnyező szemeiből, hogy vérig sértődött, mert csak egy "kókadt, hervadozó csokrot kapott, azt is csak úgy odalökte a fia két perc alatt, és rohant vissza az autóhoz..."

Arról nem szól a fáma, hogy ők mindennap találkozhatnak, míg az én anyám tőlünk háromszáz kilométerre lakik.