„Mintha kissé el lenne túlozva ez az anyós probléma. Nekem sose volt gondom az anyósommal – vagy nem vettem észre. Nem akartam észrevenni. Nem volt MIT észrevenni. Nem ástam árkot, nem mélyítettem, és neki se hagytam, hogy megfogja a lapát nyelét.

Mivel egész személyiségemben egyszerű, laza, nyílt, őszinte vagyok – mástól is csak ennyit várok el. Anyósomtól is. Ha nem egyezünk, szépen, finoman kikerüljük egymást, nem ütközünk.

Tudomásul kell venni, hogy ő is egy egyéniség, akár tetszik, akár nem. Olyan, amilyen. Ő is volt szerelmes, ifjú házas, nevelt gyerekeket, dolgozott. Legfeljebb más körülmények, divat, szokások között. Nem most, és nem az én kedvemért fogja ledobni magáról ezeket a tapasztalatokat.

Ne várjunk többet az anyóstól, mint az utca emberétől. Ha így teszünk, biztos többet fogunk kapni, mint az utca emberétől! És mi se adjunk neki többet, mint egy utastársunknak – de annyit mindenképpen: ne üljünk rá a kabátjára, segítsük le a buszról, vegyük át a nagy csomagját. És akkor biztos megkapjuk, amit az utastárstól: mosolyt, köszönetet, elismerést.

Ne vegyünk tőle zokon olyasmit, amit idegen embertől baráttól vagy kollégától nem veszünk zokon. Tegyük túl magunkat bizonyos dolgokon, mert csak magunknak ártunk, ha nem.

A tőlem telhető módon szeretem, elfogadom az anyósomat, pont olyannak, amilyen. Azt hiszem, ő is engem. Ne a bolhából csináljunk elefántot, hanem az elefánt méretét próbáljuk bolha méretűre csökkenteni. De legjobb, ha kezdettől nem hizlaljuk elefánttá a jelentéktelen különbözőségeket.

Ja, hogy ehhez mindkét fél részéről intelligencia és akarat szükséges? Ez vitathatatlan.

Röpdolgozat egy meny tollából.”

(Vizsgára bocsájtható.)

Házasságunk első percétől külön lakunk a feleségemmel, úgy is terveztük, hogy - ha botladozva is –, önállóan építgetjük majd a jövőnket. Persze jó, ha van szülői támasz, később meg, amikor szükségessé válik, mi istápoljuk a szüleinket. Szóval nem mentünk egymás agyára, nem lógtunk folyton a család nyakán. Ha szükségünk volt valamire, szóltunk, segítettünk, szervezkedtünk, alkalmazkodtunk.

Az utóbbi időben ez megváltozott. Ha valami baj van a szüleim háztartásában, anyám rögtön engem ugraszt. Ha egy szöget kell beverni a falba, ha kifogyott a benzin a fűnyíróból, ha oltásra kell vinni a kutyát, de bármi egyéb ház körüli teendő van, rögtön, de rögtön nekem kell pattanni. Nem számít, hogy dolgozom éppen vagy egyéb elfoglaltságom van, vagy egyszerűen csak a feleségemmel szeretnék lenni. Legyen késő este vagy hétvége, anyukám addig hívogat telefonon, hogy inkább autóba ülök, és megyek. Bár ott van a teljesen fiatalos, szorgalmas és ezermester édesapám. Általában ő is csak akkor tudja meg, mit kell csinálni, amikor megjelenek a háznál. Ilyenkor bőszen csóválja a fejét, ő sem érti, miért nem neki szól anyu ilyen apróságok miatt.

Kezdem nem érteni anyukám viselkedését, aki a legjobb édesanya volt világéletében.

Eddig a feleségem nem tett szóvá semmit, sőt, láthatóan bátorít, hogy menjek, segítsek. De mi lesz később, ha gyerekek lesznek, és tényleg másképp kell majd beosztanom az időt a munka-család-szabadidő háromszögben? És őszintén szólva érzékelek valami taktikát anyukám viselkedésében, féltékenységet és egy kicsit fáraszt is ez az folytonos ugrasztás.

Lehet, hogy ez átmeneti állapot, érdemes lenne erről óvatosan beszélni anyukámmal, vagy várjam meg, míg kipattan a botrány?

Mi lenne, ha száz kilométerre laknánk tőlük, vagy külföldön?

Míg csak „jártunk” a férjemmel, az anyósom imádni való nő volt: kedves, lendületes, fiatalos, a legkényesebb témáról is tudtunk beszélgetni, ha kérdeztem, szívesen és részletesen válaszolt. Emlékszem, konyhai foglalatosság közben milyen jókat nevettünk, sztoriztunk. Jól kijöttünk, amire mindig is volt igényem, kizárólag jó tapasztalatom volt róla.

Még csak pár éves házasok vagyunk, de úgy érzem, anyósom teljesen megváltozott: ha meglátogatnak, keresztrejtvényt hoz magával, és leül fejteni. Ha szólok hozzá, legtöbbször csak kikukucskál a szemüvege fölött és egy kummogással elintézi a választ. Fáradságra hivatkozva vagy ők mennek el tőlünk korán, vagy, ha náluk vagyunk, egy-két jelből mi érezzük úgy, hogy távoznunk kell. 

A dolog tartóssága miatt kérdeztem a férjemet, ő csak annyit mondott, ne foglalkozzak vele. Aztán apósomat, hogy netán beteg a mama, vagy mi baja van velem? Mi ez a zárkózottság, komorság? Ő csak legyintett, és azt mondta: semmi, csak elfogyott a lelkesedés. Hogy anyósomnak ez utóbbi arca az igazi, inkább az ismerkedés folyamatában ad a látszatra. A család már megszokta, ne törődjek vele.

Próbálok nem törődni vele, de zavar ez a változás. Most ott tartok, hogy sokkal jobban megértjük egymást apósommal, akin nem vettem észre változást – azaz: mióta szóhoz jut, megmutatta a humoros oldalát is. Hosszú távú döntéseknél megkérdezzük a véleményét – mindig bölcs tanácsot ad, talpraesett, és a kerti grillezésnél is megmutatta a híres férfi szakács tudományt. Egyszerűen: ő részt vesz a család életében.

Szeretném visszahozni anyósomat is a „képbe”, de nem tudom, meddig mehetek, meddig érdemes elmenni ezért a célért?

Lehet, hogy a jövőben végleg „apósom lesz az anyósom?”

Három gyerekem közül kettő a mai szokásokhoz képest hamar önállósodott. Hálás voltam a sorsnak, hogy a legkisebb, az egy szem fiam sokáig a szülői házban maradt - legalább érzem, hogy család vagyunk még, hogy van kikről gondoskodni. Okos, értelmes, helyes a fiam, sok lány forgolódik utána, elég nagy társasági életet él. Barátokkal, barátnőkkel bulizik, utazgat. Nagy részük bejáratos az otthonunkba, a gyerekkori "pizsama-parti" átment bulizós éjszakákba, melyek után reggelente békésen alvó fiatalok között próbáltam csendben lefőzni a kávét. Úgy gondoltam, jobb, ha szem előtt van a gyerek, mintha ki tudja, hol csavarogna.

Az egyik ilyen éjszaka után csendesen osontam a nappali felé, és észrevettem, hogy a fiam szobája résnyire nyitva van. Odalopóztam, hogy becsukjam, és persze óhatatlanul bepillantottam. Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam, hogy a fiam, és a legjobb barátja félmeztelenül, egy szál alsónadrágban, egymást átölelve alszanak. Igazából én másképp képzeltem a "kis kifli, nagy kifli" pozitúrát, azaz nem másképp, hanem mással. Mondjuk egy lánnyal.

Behúztam az ajtót, és már arra sem emlékszem, hirtelen elsötétedett-e a világ előttem, vagy megvilágosodott? Mi a helyes viselkedés: kérdezzek, kérjek magyarázatot, vagy hallgassak? Létezik, hogy csak mámoros hangulatban, véletlenül keveredtek egy ágyba? Vagy ne legyek naiv? Esetleg várjak, míg a fiam szóba hozza az esetet?

Nem vagyok prűd, de annyira modern se, hogy szó nélkül elmenjek emellett az esemény mellett. Egyelőre próbálok úgy viselkedni, mintha nem láttam volna semmit, bár szeretném tisztázni a helyzetet. 

Lehet, hogy menyem helyett lesz még egy "vőm"? 

Idős korára "vettük magunkhoz", azaz költöztünk össze anyósommal. A heti egy-két rendszeres látogatást próbáltuk megspórolni, kifejezetten a férjem kérésére és az anyósom beleegyezésével. Igyekeztem anyósom kedvére tenni, nem így a férjem. Amikor hazatért, természetesen első dolga volt beköszönni az anyjának. Aztán ez a "beköszönés" kiszűrődő vitává, egyre hangosabb veszekedéssé, ordítozássá fajult, bár többnyire csak a férjem hangja hallatszott. Kérdeztem is, mi a vita tárgya? Jelentéktelen apróságokról volt szó, múltbeli rokoni emlékekről, eseményekről, ezt bemondta a tévé, meg a rádió... Intettem a férjemet: nem mindegy neked, mit mond? Hagyd rá, öreg már, nem kell vele vitatkozni. Még engem is leordított, miért is hagyná, ha nem úgy volt.

Mikor meghozta a postás anyósom nyugdíját, a férjem öt perc múlva beslisszolt, és elkérte a háztartásba való "beszálló" összeget. Nagyon szégyelltem magam, kértem, ne legyen már ilyen szemtelen - akkor is én kaptam, hogy miért is ne, ez "nekünk jár".

Ha ebédnél anyósom nem végzett velünk egyszerre a levessel (szegénynek már reszketett a keze), szinte kikapta előle a tányért dühösen. Már rettegtem a közös étkezésektől, s amikor sokszori kérésem után, hogy ne alázza előttünk az anyját, megint piszkálni kezdte, óvatosan megbillentettem az asztal alatt a férjem lábát. Erre dühösen a képembe ordított: te meg mit rugdosod a lábam??? Számos és számtalan hasonló eset mérgezte meg az együttélésünket, igazából én védtem őt a saját fiától..

Nem mondom, hogy az anyósom szent asszony volt, nem is igen szívelt engem - ma sem értem, mi kifogása volt ellenem. 

Nehéz időszak volt, a helyzet csak romlott, végül is anyósom halála, majd a mi válásunk szabadított ki egy alapvetően durva házassági és családi kapcsolatból.

Ki hallott már olyat, hogy a saját fia ellenében a menye kel az anyósa védelmére?

Az anyósiskola első szemeszterének hallgatói bőszen reagálnak tananyagunkra. Inkább telefonon, mail-ban, és persze személyesen is, mint kommentben.

Mikor rákérdeztem, miért nem osztják meg tapasztalatukat – mindenki tanulságára - a nyilvánossággal, hiszen a vélemény névtelen, tehát titkos -, egyikük azt mondta, nem szeretné, ha a menye belebotlana és ráismerne a sztorira…

Mire én: szerinted csak egy tarka kutya van a világon? És különben is, bár már csak ott tartanánk, hogy sokan „belebotlanak”…

Ő: az én menyem belebotlana, az tuti. Ő mindenbe belebotlik. Folyton a neten lóg. Nem mintha a fiam nem ugyanezt tenné. A gyerekeknek meg nem engedik használni egy pillanatra sem, mondván, hogy káros. De ha a gyerekek ezt a példát látják! Könyörgöm, mire számítanak?

Tényleg: mire számítanak?

Nos: én most lelépek pár napos szekcióülésre. Türelmeteket kérem, addig is várom a zh-kat!

Szigorúan titkosan!

A pozitív élményeket főleg! Ilyen is biztos van, nemde?

Viszlát!

Huszonöt éve, „új asszonyként” kerültem a férjem családjába egyúttal családi házába. Anyósommal soha egy szóváltás nem esett köztünk, volt elég baja a részeges apósommal. Sokszor kellett fizikailag is közbelépni a férjemnek, hogy megakadályozza a törés-zúzást. Nagy volt a gazdaság, jószág, szőlő, én is igyekeztem helyt állni, mint afféle falusi lány.

A férjem egyke volt, soha semmit nem vártak el tőle a szülei, soha nem állították semmilyen kihívás elé, ő meg nem igyekezett kitörni a falusi minimumból. Évtizedek óta dolgozik a szomszéd kisváros egyetlen jelentősebb vállalatánál, a segéd-és szakmunka határán, három műszakban. Én is három műszakban dolgozom a városi kórházban, egy ideje főnővérként.

Anyósomra mindig rá lehetett bízni a kislányainkat, vezette a háztartást, dolgozott a kertben, állatok körül, jól működött a család. Tisztelem és szeretem őt, mindig számíthattunk egymásra. Igaz, igyekeztem szakadásig bizonyítani konyhában és a földeken is, ahol a férjem ritkán volt látható, akkor is inkább csak dirigált.

Egész életemben kérdés volt: miért nem sarkallta anyósom és szegény, már elhunyt apósom a fiát idejekorán, hogy képezze magát, próbáljon szerencsét más munkahelyen, esetleg tanuljon új szakmát, vállaljon másodállást. A nagy kényeztetésnek köszönhetően a férjem egész életében csak eljárt „siktába”, hazajött, jóllakott, és azzal a jelszóval, hogy fáradt, beült a fotelba és megnézte a Hegyi doktor újra rendel következő epizódját. Még az ismétléseket is. Elképesztő, hogy egy férfi beérje ennyivel! Jól el is hízott, cukorbeteg lett – most már erre, meg a derékfájására hivatkozva tán okkal pihenget. Legjobb esetben szobabiciklire ül, hogy, hogy nem, azt is mindig akkor, ha a Hegyi doktor kezdődik.

Viszont folyton panaszkodik, rendszeresen elsírja magát, hogy milyen sz… az élet, hogy milyen nehéz a munka és milyen kevés a fizetés. Anyuka még most is egyetért vele, mondván, a fia megteszi amit kell, van munkahelye, hazaadja a pénzt. Mi más kell még?

Tudom, eső után köpönyeg, mégiscsak leéltük együtt az életet, de úgy érzem, a férjemet a saját családja kötötte röghöz.

Szerinted nem önzés magunkhoz béklyózni a gyerekünket, ahelyett hogy elengednénk, akár el is küldenénk szerencsét próbálni, hogy jobban boldoguljon?

Nálunk azzal kezdődött a konfliktus, amikor a gyerekeket a nagyszülőkre bíztuk. Tulajdonképpen ők biztattak, menjünk kettesben pár napot kikapcsolódni a férjemmel. Tisztában voltak vele, milyen rendszerben neveljük a kicsiket – ne gondoljatok vasszigorra -, csak mondjuk az étkezés, lefekvés, tévézés idejére, tartamára. Nem volt újdonság a nagyik részére, hogy ritkán teszünk édességet a gyerek elé – azt is legfeljebb étkezés után -, cukrozott italokról szó sem lehet, legfeljebb ritkán, eredeti gyümölcsszörp, esténként szigorúan ellenőrzött fogmosás és időben lefekvés, megnyugvás. Bólogattak, nyugtattak, minden rendben lesz, ne aggódjunk.

Nagyon ránk fért a kikapcsolódás, jól is éreztük magunkat.

Hazatértünk, átvettük a gyerekeket épségben, megköszöntük az „ügyeletet”. Lassanként, a gyerekek egy-egy elszólásából derült ki, hogy míg látóhatáron kívül voltunk, korlátlan habzsi-dőzsi volt a legkülönfélébb nyalánkságokból, gumicukor, kóla, chips, vattacukor – minden, mit csak a gyerekek megkívántak. Először nem akarták elfogadni, de amikor a nagyi legyintett, cinkosan kacsintott egyet: csak anya meg ne tudja - győzött a hiányérzet.

Elfogott a méreg, és nem durván, de jól kiosztottam anyósomat. Mire ő csak nevetgélt, hogy mikor egyen a gyerek cukorkát, ha nem kiskorában, és a Mikulás se répát hoz nekik, hanem édességet. És különben is, a gyerekek is „szabadságon voltak”, hogy is gondolom, hogy lett volna szíve megtagadni "az ő drága kis angyalkáitól" bármit is, lényeg, hogy jól érezték magukat.

Ebben eltér a véleményünk, mert szerintem a szülők szokásai és elvei szerint kellene felügyelni az unokákra, ha már olyan szívesek, jót akarnak nekünk és elvállalják őket pár napra.

Szerinted?

Meggyőződésem, hogy az anyós-meny/vő viszonyban élethosszig kell dolgozni – mindkét félnek - még a legjobbnak vélt kapcsolaton is. Személy szerint én nem panaszkodhatok: háromszoros anyós vagyok, értékelhető vejekkel és mennyel, sok unokával.

Amikor a gyerekeink felnőnek és társat választanak, a legtermészetesebb, hogy a jövőben számukra a társ az első. Nem jó látni, ha a vesztébe rohan, de ha rosszul dönt, az is az ő felelőssége. Nem érdemes az elején éket verni közéjük, de ha később szükség van rá, segítő kezet kell nyújtani a helyrehozatalban, változtatásban.

Hibáktól és tanulságoktól én sem vagyok mentes: mikor férjhez mentem, anyukám – amellett, hogy sutyiban engem is folyamatosan tüzelt -, a férjemet is folyton piszkálta. (Gyakran járt hozzánk, abban az időben még nem volt divat messzire költözni, vagy szabályozni a látogatásokat.) Csípős megjegyzéseket tett, másokkal példálózott, ő volt a „bezzeg anyós”, az „én időmben” anyós. Ráadásul a férjem állami gondozottként, család és anya nélkül nőtt fel, szerettem volna, ha legalább az én édesanyám elfogadja, szereti. Nehéz volt kettőjük közt balanszíroznom, itt is, ott is csitítgatni, hárítani.

Egyszer aztán félre hívtam az anyukámat, és határozottan közöltem vele: ha valami baja van a férjemmel, nekem mondja négyszemközt, én majd belátásom szerint elintézem, de ne avatkozzon be folyton az életünkbe. Így is lett.

Megszülettek a gyerekek, fel is nőttek.

Mire ők kirepültek, a házasságunk romokban hevert anyagilag, érzelmileg, bizalmi téren egyaránt. A férjem már nem is titkolta alkoholizmusát, befuccsolt a vállalkozása, adóssághegyek mindenütt, ráadásul belépett az életébe egy nő is. Igazából ez utóbbi mentett meg engem. Könnyebb volt elindítani a válást, az anyagi osztozkodást. Igaz, hosszú évekig tartott, teljes anyagi csődöt örököltem, de végül sikerült talpra állnom.

Drága édesanyám ezt már nem érte meg, de sokszor eszembe jut, hallgatnom kellett volna rá, mikor azt mondta, „a vesztedbe rohansz, kislányom”. 

A saját káromon tanultam meg, hogy a szerelmi és olvasási éleslátás fordítottan arányos egymással.

Szerintem felelős megfontolással költöztünk össze a barátommal, közel egy évi ismeretség után. A mai, egyáltalán az orruknál előbbre látó fiúk között jóra valónak ismertem meg Tomit, aki pár hónap ismeretség után kecsegtetett azzal, költözzünk össze. Nem akartam elhamarkodni, vagy kapzsinak látszani, rácsapni a kis garzonra, ami tulajdonképpen az övé volt. Mivel én is hosszabb távon terveztem vele, és édesítette a döntést, hogy nem kellene albérletet fizetni, beadtam a derekam.

Jó volt „haza” menni kettesben együtt lenni a saját pici fészkünkben. Tomi említette, hogy az anyukája szokta leolvasni a villany- és a vízórát, lejelenti, kezeli a számlákat. Bár furcsállottam, de nem gyanakodtam. Mindketten napi tíz-tizenegy órát töltünk az idegölő munkahelyen, minden segítség jól jöhet.

Aztán észrevettem, hogy bizonyos tárgyak nem ott vannak, ahová én raktam. El van mosogatva, bár a reggeli kapkodásban néha csak bedobálom a mosogatóba a kávés- és teáscsészéket. Az ételek a hűtőben fólia alá kerültek, vagy kisebb edénybe, vagy egyáltalán el is tűntek… A már viselt ruhám visszakerült vállfára, a szekrénybe. Kértem Tomit, ne rakja el, hiszen át kell öblíteni.

Akkor derült ki, hogy nem ő rámol a lakásban, hanem az anyukája. Azt hittem, elájulok. Hogy míg mi nem vagyunk otthon, ő bejár és rendezkedik? Mit csinál még, ami nem tűnik fel? És egyébként is, mit nyúlkál a holminkhoz, dolgainkhoz? Már bocsánat, de teljesen úgy éreztem magam, mintha egy besurranó tolvaj forgatta volna fel a személyes szféránkat. Kértem Tomit, rendezze le az anyukájával ezt a helyzetet. Ne járkáljon be hozzánk. Majd összecsiszolódunk, rájövünk magunktól, hogyan osszuk be az időnket, a feladatokat. Nem tudom, beszélgettek-e erről, ha igen, nem nagy sikerrel.

Akkor dőlt el bennem a gyertya, amikor hazajöttem, és az ágyneműnk kimosva, kiteregetve lógott a fregolin. Csalódtam Tomiban is, hogyan akar felnőni, önállósodni, komolyodni, ha ennyit nem tud elérni az anyukájánál? És szeretné-e egyáltalán az anyukája, hogy felnőjön, önállósodjon, megkomolyodjon a fia?

Mindenesetre még azon a hétvégén elköltöztem. Rövid ideig vergődtünk még ebben a kapcsolatban, de mivel Tomi semmi kivetni valót nem talált ebben a „segítségben”, másrészt az anyukájával többszöri személyes találkozás alkalmával sem sikerült túlzott szimpátiát kialakítani, jobbnak láttam, ha nem teszem fel erre a kapcsolatra az életem.

Folyton az a kérdés motoszkál bennem: az anyósjelöltem vajon volt fiatal? Volt életkezdő? Voltak tévedései, hibái? Volt neki anyósa – vagy majdnem anyósa?