Férjemmel mindketten vidékről származunk, ráadásul a szegényebb régióból. Saját erőnkből költöztünk a megyeszékhelyre, sokat tanultunk és sokat dolgozunk, hogy úgy ahogy révbe érjünk. Nem vagyunk gazdagok, de mondhatom, mindenünk megvan. Hál’ Istennek mindkettőnk szülei élnek még, így időnként hazalátogatunk.

Az anyukám mindig nagy vendéglátást csinál, igaz, szerény ételekkel, de mégiscsak hazai ízek. Imádom a grízgaluska levesét, a krumplis lángosát, zserbóját. Az italokat mi visszük, a gyerekek ízlése és sok fogyasztása miatt.

Ellenben anyósomra ez nem igaz: sokadszor fordul elő, hogy üres a hűtő, nincs bevásárolva a tűzhely meg hideg. Korábban gyakran megkért, hozzunk már a városból tőkehúst, primőr zöldséget, déligyümölcsöt, ezt meg is tettük. Aztán már én kérdeztem meg, mit vigyek? De hogy hosszú éveken át ugyanarra a hideg konyhára menjünk oda, és akkor kezdjünk neki a főzésnek, amikor már farkaséhesek vagyunk, akkor is többnyire én – hát ezzel torkig vagyok! Anyósom azzal védekezik, nem tudja, mit kívánunk, mit szeretnénk enni. Legszívesebben odavágnám neki, hogy amit elénk tesz. De nem akarok botrányt. Lassan azt is megelégelem, hogy teli csomagtartóval megyünk hozzá hétvégére, és ő azt falatozza jóízűen, mintha mi se történt volna, amit mi beszereztünk.

Megemlítettem a férjemnek is, annyit mondott, hagyjam, az anyjának sose volt erőssége a konyha és a vendéglátás. Pedig nekem jólesne, ha készre mennék, és kicsit úgy is érzem, anyósom egy gesztust sem tesz azért, hogy otthonosan érezzük magunkat nála.

Szerinted javulna a helyzet, ha szóvá tenném, szemtől-szembe megmondanám neki, mi nem tetszik? Mit várhatnék egy ilyen beszélgetéstől?