Már anyós vagyok a fiam oldaláról, és jelenleg a mi családi házunk tetőterében laknak. Egyre hosszabb az átmenet, míg az új építésű társasházi lakásuk beköltözhetővé válik. Remélem, nem csak én érzem úgy, hogy semmi probléma nincs az együttélésben.

De amiről beszélni szeretnék, az más, mégpedig, hogy a mi házasságunk is a férjemék házában kezdődött, tehát menyecskének mentem. A mi időnkben ez még természetes volt, hogy valamelyik fél szülei adtak helyet a fiatal házasoknak. Nem aggodalmaskodtam túlzottan, de felmerült, mi lesz, ha nem tudunk kijönni az anyósommal? A férjem azt mondta, azonnal keresünk más megoldást, és elköltözünk. Erre, hál' Istennek nem került sor. Kezdetben anyósom főzött ránk, de mindig szívesen kuktáskodtam a keze alá, és ő szívesen magyarázott. Nagyon sokat tanultam anyósomtól, mindenféle háztartási titkot is, és amikor megszületett az első gyerekünk, már én éreztem úgy, hogy főtt étellel kell várnom őket, amikor hazaérnek. Nem mindig sikerült tökéletesre a művem, de mindig megdicsért, és megették.

Sose felejtem el, anyósom egyszer azt mondta: hát, kisfiam, ha innen valaki elköltözik, az előbb leszel te, mint a menyem. Még akkor is jólesett ez a kijelentés, ha félig viccnek szánta.

Aztán elkészült a házunk, elköltöztünk, de a jó kapcsolat mindig megmaradt, jó szívvel emlékezem rájuk a mai napig.

Most jutott eszembe, hogy a menyem nemrégiben a segítségemmel készítette el az első kelt tésztáját, mert hogy sosem dagasztott még. Jó érzés volt, hogy egyáltalán hozzá akart fogni.

Valahogy így kellene összedolgozni a generációknak.  Azt hiszem legalábbis.

Nem csak a menyeknek lehet problémájuk az anyóssal, előfordulhat ez fordítva is. Nem is ritkán. Aztán vagy hallgat az ember, vagy beszél róla és kölcsönös megértésre talál, vagy jól összevesznek a felek.

Nálunk az egyik menyem folyton arról panaszkodik, hogy keveset keres. Azaz kevés a pénze. Néha még rezsiben is van elmaradásuk, és azt pótolni újabb nehézség. Ennek ellenére a legújabb divat szerint öltözködik, szezononként cserélgeti - na, nem a meglévő készletből - a táskáit, akkora műkörmei vannak, hogy a kilincset alig tudja megfogni, nem hogy a számítógép billentyűzetét nyomkodni. Na, azért az okostelefonján úgy jár a keze, mint a géppuska, amikor levelezik vagy a fészbukon keresgél.

Ha a telitalp a divat, téli, nyári cipőből olyat vesz. Most éppen a sárga szín a menő, legalább három öltözet -természetesen hozzá illő kiegészítőkkel - szükséges neki. Az alap, hogy festi a haját, ma már mindenki festi, de be lehetne azt festeni otthon is, sokkal olcsóbban kijönne. A legdrágább krémeket veszi, egyik kozmetikai kezelésen már időpontot kér a következőre. 

Csodálkozom, hogy nem tetováltatott még, de azon se lepődnék meg.

Szóval ott a panasz, hogy kevés a pénz, bár a fiam szakadásig dolgozik és jól is keres, szerintem még ő is pénzeli a felesége igényeit. 

Az a véleményem, ilyenkor a lehetőségekhez kellene illeszteni az igényeket, csak addig nyújtózkodni, míg a takaró ér. Nem tudom, a fiam meddig tűri ezt a költekezést.

Képzett, intelligens, helyes, de mindig távolságtartó lányként ismertem meg a menyemet. Talán hűvösnek is nevezhetném a viselkedését, de semmi kivetni valót nem láttam benne.

Összeházasodtak, megszületett az első unokám. Majd ki leveleztem érte, de a menyem mindig elhárította a találkozást, nem csak a kicsi csecsemő korában, hanem később is. Valahogy mindig kibújt az alkalmakból, ahol láthattam volna az unokámat. Ez azért volt nyilvánvaló, mert a nászasszonyom azért időnként megkapta a kicsit pár órás felügyeletre, aztán több időre is.

Mikor óvatosan megemlítettem a menyemnek az észrevételemet, nem habozott, szemtől-szembe azt mondta: "értsd meg, hogy a lányos anya a nagymama, a fiús anya, az csak anyós. És ez így is lesz."

Letaglózott ez a nyílt színi válasz. Még akkor is, ha azóta már megérkezett a második unokám is,mindketten szépen  cseperednek, növekednek, és abban a "megtiszteltetésben" van részem, hogy én vihetem őket autóval uszodába, tornára. Ilyenkor ülök az autóban télen-nyáron, várom, hogy vége legyen a foglalkozásnak, haza fuvarozom az épp soron lévő gyereket. 

Még egyszer se fordult elő, hogy amikor hazaérünk, a menyem az ajtónál beljebb invitált volna. 

Úgy érzem magam, mint egy kézbesítő, és nem tudom elfelejteni, hogy csak anyós vagyok, nem nagymama.

Nem tudom, ki, hogy méri az anyósát, apósát, menyét, vejét, egyáltalán embertársát, de ami nálam kiverte a biztosítékot, az anyósom pletykás természete. Míg meg nem ismertem őt úgy igazából – mert azért eltelt egy idő -, hangulatosnak tűnt vele a beszélgetés. Mindig volt témája, mindent tudott mindenkiről, értékelt, tanácsolt. Provokálta is a beszélgetőtársait, kíváncsiskodott.

Később vált nyilvánvalóvá, hogy olthatatlan pletyka hajlama van. Még ki se húzza tőle a lábát a vendég, rohan az első útba eső személyhez, legyen az szomszéd, postás, boltos, családtag, és csak mondja, mondja a magáét… Egy hétig is képes csámcsogni egy témán, legyen az akármilyen egyszerű történet. Szájára vesz bárkit, kéretlenül mond véleményt, ha kell, ha nem. Olyanokat is fantáziál, amit a másik ki se mondott, de „biztos azt gondolja, hogy…” Mindenkit faggat, provokál, aztán továbbadja a történeteket, persze átszínezve, felnagyítva.

Kezdetben nyílt voltam vele és őszinte, de mikor ráébredtem, hogy a rossz ízű híresztelésekből a családtagok se maradnak ki, zárkózottabb lettem, sőt, néha maszatolok, lódítok is. Vagy csak kummogok bólogatva, amikor valakit szapul, megszól…

Nem szimpatikus számomra ez a stílus, de nem merem szóvá tenni.

Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy engem nem beszél ki a hátam mögött, sőt: meg vagyok győződve, hogy én is a céltáblája vagyok!

Szeretnék távol maradni ettől a stílustól, nem tudom, meddig vagyok képes elviselni!

Drága jó anyósjelöltem pontosan úgy kezelt, mikor a fia bemutatott neki, illetve amikor komolyabbra fordult közöttünk a kapcsolat, ahogy egy fiús mamától elvárható… Nem akarok sztereotípiákat pufogtatni, de próbára tette a türelmemet.

No, de nem azért nő, egy nő, aki szemet vet anyucit kisfiára, szóval nem azért adott az Isten észt egy nőnek, hogy ne használja. Mikor rájöttem, hogy ennek egykettede se tréfa, többet kezdtem udvarolni az anyósjelöltnek, mint a fia nekem. 

Először is, nőnek tekintettem. Beszélgettünk a frizurájáról, ha új ruhát vett, felpróbáltattam vele, megdicsértem, nem kellett hozzá különleges alkalom, hogy vigyek neki valami apróságot, nagyon figyeltem, mit szeret, és legközelebb megleptem vele. Elhívtam fagyizni - de előtte segítettem neki annak a munkának a befejezésében, ami miatt elhárította a fagyizást. Moziba mentünk, hazafelé benéztünk egy turkálóba, s ha "kincset" találtunk, persze, hogy nem hagytuk ott. Tudtam, melyik pletykalapot szereti, vettem neki, recepteket cseréltünk, kis gesztenyekrém a fájós lábra... Születésnapja alkalmából meglepetésként házhoz hívtam egy pedikűröst - teljesen elolvadt, hiszen még sosem volt része ilyen kényeztetésben.

Szóval apránként összemelegedtünk, megbarátkoztunk, lassan azt vettem észre, ha beszélgetünk a párommal, anyósom az én pártomat fogja. Valójában nem nagy dolog amiről beszámolok, szerintem mindenkinek, mindkét félnek hasonlóképpen kellene gondolkoznia és cselekednie. Jobb így, mintha minden alkalommal torkon ragadnánk egymást.

Mondhatnám: az anyósom, úgy muzsikál, ahogy én akarok táncolni… 

Nem tudom, mi a jobb az anyósoknak: ha a menyük szeret és tud is főzni, vagy az, ha rendelt kaját eszik a fiacskája egy életen át?

Azt hittem, előny, ha házi koszttal látom el „mama pici fiát”, ugyanis imádok sütni-főzni. Ugyan nem jó kis csülkös, szalonnás, zsíros cupákokat, nem húst-hússal, nem cukormázas desszerteket, de igenis jó kajákat készítek. Van munkahelyem, sokat dolgozom, ennek ellenére szinte minden nap összeütök valami egyszerű vacsorát magunknak. Ezzel többnyire nincs is gond. De hétvégeken – mivel a férjem szülei „gondosan” két generációs házat építettek, és egy portán lakunk -, anyósom rendszeresen ott téblábol körülöttem a konyhámban. Mindent megkérdez, mindenbe belepiszkál, mindenbe beleszól, hogy azt nem úgy kell. Kisebbre kell vágni vagy nagyobbra, ez meg az nem kell bele, ő ki nem állhatja a majorannát, „az nem fűszer” ezt már nem kellett volna megvenni, mert fonnyadt, ez túl sok bele, amaz meg túl kevés… Szeretünk grillezni, de ezek után a kertbe menni kész életveszély, mert neki semmi se jó…

Néha azt hiszem, tényleg legjobb lenne rendelni, és zárt ajtó mögött bekapkodni az ételt kettesben a férjemmel, de hiába: engem kikapcsol, megnyugtat a főzés. Valahogy meg kellene szüntetnem, hogy két dudás legyen egy konyhában, csak még a módját, stílusát nem tudom. De tuti, hogy már a hátam borsózik, ha meghallom, anyósom lépteit, miközben azt kiabálja: mi jót főzöl lányom?

Mennyire vágyom rá, hogy csak egyetlen egyszer elégedett legyen, és megdicsérje a főztömet!

Szerinted megérem ezt valaha?

Feleségem édesapja fiatalon halt meg, anyósom tisztességgel nevelte fel a két lányát, ami nem lehetett könnyű. Mindig otthonülő volt, szeretett főzni, minket is ellátott sütivel, befőttekkel, meghívott ebédre. Része volt az életünknek, főleg, miután a gyerekeink megszülettek.

Azután talán még lelkesebben, mindent megtett értük, értünk. Nyugiban meglephettem a feleségemet egy wellness hétvégével, színházjeggyel – ott volt anyósom, a legangyalibb mamapótló. Paradicsomi állapot, nyugalom, kényelem, biztonság.

Aztán egyszer-egyszer előfordult, hogy nem tudta vállalni a gyerekeket, másképp kellett megoldanunk a felügyeletet. Azt hittem, csak fáradt, vagy nincs jól. Ám később feltűnt, hogy ápoltabb lett a frizurája, csinosabb a ruhája, mintha a szoknyája is színesebb, rövidebb lett volna a megszokottnál. Eleinte meg se fordult a fejemben „semmi rossz”, amikor egyszer a feleségem vigyorogva újságolja, hogy a mama bepasizott… Ostromolja egy férfi, s lassan komolyra fordul a dolog. Ő biztatta az anyját, hogy ha szimpatizál a pasassal, engedjen a csábításnak.

Meghökkentem, mert bár úgy érzem, az anyós „szem előtt volt”, soha meg se fordult a fejemben, hogy ő is nő, és hogy az özvegyi helytállás után esetleg neki is lehet igénye szeretetre, társra, férfire. Egy kicsit röstellem magam, hogy ennyire vak és önző voltam, de úgy látszik a nők ezt is elintézték a családban.

Az „ügy” még folyamatban van, és egyre inkább csodálom, ahogy az anyósom kinyílik, jobb kedvű, boldogabb.

Mi nem csorbulunk semmit, és lehet, hogy a végén nyerünk egy „nagypapát” is.

Szerinted illik hatvanon túl párkapcsolatot tervezni?

Harminchoz közeli, egyetlen fiam – igaz, széles körű casting után - szinte hónapok alatt túl lett a párválasztáson: megismerkedés, járás, összeköltözés, házasságkötés, közös lakásvásárlás. Mindez fél év alatt. Csak kapkodtam a fejem az eseményeken, nem akarom azt mondani, hogy mindennek az oka egy nála öt évvel idősebb, firnyákos elvált nő, mert végül is a hölgyben minden jó tulajdonság együtt van – már, amennyi ennyi idő alatt kiderülhetett. Minden korábbi partnerénél jobban ki is mutatja a fiam felé a szeretetét, és felénk is.

Mindenesetre a tempó túl gyors volt, bár a férjem folyton csitított, ne morogjak, ő már nagyon vágyik unokára…

Ezt nem tudtam megfellebbezni, mert én meg a kicsi gyerekek bűvöletében töltöttem az életemet. Nagyon gyorsan elszaladtak a fiammal eltöltött kicsi kori boldog évek. Miután ő felnőtt, folyamatosan bébiszitterkedtem, minden kezem alá kerülő gyermek és család megelégedésére. Szinte tucatnyi gyerekkel sírva váltunk meg egymástól, amikor már szükségtelen volt a felügyelet, akik már szintén felnőttek.

Ezek után a fiam házasságkötés után leültetett magával szemben, és így kezdte: „anya, mondani akarok valamit, de ne idegeskedj"

Na, ez az a mondat, amit szerintem egyetlen anya se akar hallani...

Aztán: "Emminek nem lehet gyereke…”

Azt hittem, megnyílik alattam a föld! Ha valami, akkor az éltetett, hogy egyszer a saját unokámat fogom magamhoz ölelni, dajkálni, imádni, kényeztetni.

Erre mondják: se köpni, se nyelni nem tudtam… Aztán bővebben is beszéltünk az okokról, de ez redukálódott tulajdonképpen az egészségügyi problémára. Én meg tovább adtam a híreket a férjemnek, őt is letaglózta.

Azóta csak sírok, nappal befelé, éjszakánként meg szó szerint áztatom a párnámat.

Szerinted hogy lehet elviselni ezt a helyzetet, miben reménykedjek, hogy tegyem túl rajta magam?

"Nem szeretnék okoskodni, de mégiscsak a véleményünket kérték ebben az „iskolában”..

Hetvenegy éves az édesanyám, és nyolcvanhoz közeledik az anyósom. Két menyem van, és esély van még egy menyre, mivel három fiúnk született. Tehát: én vagyok középen – remélem, értik, amire célzok.

Leéltük úgy az életünket, legalábbis java részét, hogy nem volt konfliktusunk. Eltérő vélemények és szokások voltak, de összecsiszolódtunk, hol az egyik engedett, hol a másik. Hol az egyik alkalmazkodott, hol a másik. Olyan is volt, hogy egyik évben az anyósom szokásai szerint főztünk, és ünnepeltük meg a húsvétot, másik évben a menyem családjának a szokásai szerint.

A gyerekeimet – a szüleim és anyósom segítségével – úgy neveltem, hogy nem szokatlan nekik a korosztályi különbségek, a gyengülés, a segítés.

Úgy érzem, a mai világban kiveszett a családi kapocs, az összetartozás, gondoskodás, figyelmesség érzése. A fiatalok türelmetlenek, elképzelhetetlennek tartják, hogy ők is kerülhetnek olyan helyzetbe, amikor családtagjaik rokonaik segítségére lesz szükség. És nem kell kérned, hanem maguktól ajánlják fel. Na, ez az igazi szeretet! Nem, amikor olyan „amerikásan” folyton azt szajkózzák, hogy szeretlek, szeretlek…

Szóval ott állok középen, anyós is vagyok és meny is – remek pozíció, nemde bár? -, próbálok mindkét irányban megfelelni, és se a környezetemet, se magamat nem frejkolni mondva csinált problémákkal. Nem minden történik az én ízlésem szerint, de, ahogy a művelet francia mondja: c" est la vie - ilyen az élet.

Egyetértesz velem?

Fiatalon minden nő szent esküvel fogadja, hogy ő jó anyós lesz. Az egyetlen jó anyós a világon. Aztán amikor oda kerül a sor, valahogy megsárkányosodnak az anyák…

Én el akartam kerülni ezt a sárkányosodást. Ennek jegyében kellő távolságot tartottam, természetesen boldogan, büszkén figyeltem őket.  Sose kérdeztem, hol voltak, mit csinálnak, hová mennek, pedig csak velük kellett volna örülnöm, ha elmondják egy-egy programjukat vagy munkasikerüket. Pár háztömbnyire laknak tőlem a fiatalok, de kínosan ügyeltem arra, nehogy ok nélkül "beállítsak" hozzájuk. Ha invitáltak magukhoz, akkor is inkább elhárítottam, mondván, nem akarok a terhükre lenni. Nem vezettem be, hogy "felszaladok" egy kiló friss gyümölccsel vagy zöldséggel, egy kávéra, ha "útba estek" dolgaim során. Meghívni magamhoz ugyan nem mulasztottam el őket, kedvenc ételükkel készültem mindig, ilyenkor igazán kellemesen elbeszélgettünk. 

Évek teltek el, míg ráébresztettek, hogy ez nem kellő, hanem túlzott távolságtartás. Mivel nem voltak tisztában az általam felállított szabállyal, ők is egyre ritkábban tették tiszteletüket nálam, bár lett volna rá igény - mondták később. 

Nagy sokára került szóba szemtől-szembe ez a téma. Akkor a fiatalok bevallották, jólesett volna, ha egy kicsit érdeklődőbb vagyok.  

Meglepődtem. Azt hiszem, még nincs késő ahhoz, hogy én magam korrigáljak a helyzeten.