Idős korára "vettük magunkhoz", azaz költöztünk össze anyósommal. A heti egy-két rendszeres látogatást próbáltuk megspórolni, kifejezetten a férjem kérésére és az anyósom beleegyezésével. Igyekeztem anyósom kedvére tenni, nem így a férjem. Amikor hazatért, természetesen első dolga volt beköszönni az anyjának. Aztán ez a "beköszönés" kiszűrődő vitává, egyre hangosabb veszekedéssé, ordítozássá fajult, bár többnyire csak a férjem hangja hallatszott. Kérdeztem is, mi a vita tárgya? Jelentéktelen apróságokról volt szó, múltbeli rokoni emlékekről, eseményekről, ezt bemondta a tévé, meg a rádió... Intettem a férjemet: nem mindegy neked, mit mond? Hagyd rá, öreg már, nem kell vele vitatkozni. Még engem is leordított, miért is hagyná, ha nem úgy volt.

Mikor meghozta a postás anyósom nyugdíját, a férjem öt perc múlva beslisszolt, és elkérte a háztartásba való "beszálló" összeget. Nagyon szégyelltem magam, kértem, ne legyen már ilyen szemtelen - akkor is én kaptam, hogy miért is ne, ez "nekünk jár".

Ha ebédnél anyósom nem végzett velünk egyszerre a levessel (szegénynek már reszketett a keze), szinte kikapta előle a tányért dühösen. Már rettegtem a közös étkezésektől, s amikor sokszori kérésem után, hogy ne alázza előttünk az anyját, megint piszkálni kezdte, óvatosan megbillentettem az asztal alatt a férjem lábát. Erre dühösen a képembe ordított: te meg mit rugdosod a lábam??? Számos és számtalan hasonló eset mérgezte meg az együttélésünket, igazából én védtem őt a saját fiától..

Nem mondom, hogy az anyósom szent asszony volt, nem is igen szívelt engem - ma sem értem, mi kifogása volt ellenem. 

Nehéz időszak volt, a helyzet csak romlott, végül is anyósom halála, majd a mi válásunk szabadított ki egy alapvetően durva házassági és családi kapcsolatból.

Ki hallott már olyat, hogy a saját fia ellenében a menye kel az anyósa védelmére?