Huszonöt éve, „új asszonyként” kerültem a férjem családjába egyúttal családi házába. Anyósommal soha egy szóváltás nem esett köztünk, volt elég baja a részeges apósommal. Sokszor kellett fizikailag is közbelépni a férjemnek, hogy megakadályozza a törés-zúzást. Nagy volt a gazdaság, jószág, szőlő, én is igyekeztem helyt állni, mint afféle falusi lány.

A férjem egyke volt, soha semmit nem vártak el tőle a szülei, soha nem állították semmilyen kihívás elé, ő meg nem igyekezett kitörni a falusi minimumból. Évtizedek óta dolgozik a szomszéd kisváros egyetlen jelentősebb vállalatánál, a segéd-és szakmunka határán, három műszakban. Én is három műszakban dolgozom a városi kórházban, egy ideje főnővérként.

Anyósomra mindig rá lehetett bízni a kislányainkat, vezette a háztartást, dolgozott a kertben, állatok körül, jól működött a család. Tisztelem és szeretem őt, mindig számíthattunk egymásra. Igaz, igyekeztem szakadásig bizonyítani konyhában és a földeken is, ahol a férjem ritkán volt látható, akkor is inkább csak dirigált.

Egész életemben kérdés volt: miért nem sarkallta anyósom és szegény, már elhunyt apósom a fiát idejekorán, hogy képezze magát, próbáljon szerencsét más munkahelyen, esetleg tanuljon új szakmát, vállaljon másodállást. A nagy kényeztetésnek köszönhetően a férjem egész életében csak eljárt „siktába”, hazajött, jóllakott, és azzal a jelszóval, hogy fáradt, beült a fotelba és megnézte a Hegyi doktor újra rendel következő epizódját. Még az ismétléseket is. Elképesztő, hogy egy férfi beérje ennyivel! Jól el is hízott, cukorbeteg lett – most már erre, meg a derékfájására hivatkozva tán okkal pihenget. Legjobb esetben szobabiciklire ül, hogy, hogy nem, azt is mindig akkor, ha a Hegyi doktor kezdődik.

Viszont folyton panaszkodik, rendszeresen elsírja magát, hogy milyen sz… az élet, hogy milyen nehéz a munka és milyen kevés a fizetés. Anyuka még most is egyetért vele, mondván, a fia megteszi amit kell, van munkahelye, hazaadja a pénzt. Mi más kell még?

Tudom, eső után köpönyeg, mégiscsak leéltük együtt az életet, de úgy érzem, a férjemet a saját családja kötötte röghöz.

Szerinted nem önzés magunkhoz béklyózni a gyerekünket, ahelyett hogy elengednénk, akár el is küldenénk szerencsét próbálni, hogy jobban boldoguljon?