Szerintem felelős megfontolással költöztünk össze a barátommal, közel egy évi ismeretség után. A mai, egyáltalán az orruknál előbbre látó fiúk között jóra valónak ismertem meg Tomit, aki pár hónap ismeretség után kecsegtetett azzal, költözzünk össze. Nem akartam elhamarkodni, vagy kapzsinak látszani, rácsapni a kis garzonra, ami tulajdonképpen az övé volt. Mivel én is hosszabb távon terveztem vele, és édesítette a döntést, hogy nem kellene albérletet fizetni, beadtam a derekam.

Jó volt „haza” menni kettesben együtt lenni a saját pici fészkünkben. Tomi említette, hogy az anyukája szokta leolvasni a villany- és a vízórát, lejelenti, kezeli a számlákat. Bár furcsállottam, de nem gyanakodtam. Mindketten napi tíz-tizenegy órát töltünk az idegölő munkahelyen, minden segítség jól jöhet.

Aztán észrevettem, hogy bizonyos tárgyak nem ott vannak, ahová én raktam. El van mosogatva, bár a reggeli kapkodásban néha csak bedobálom a mosogatóba a kávés- és teáscsészéket. Az ételek a hűtőben fólia alá kerültek, vagy kisebb edénybe, vagy egyáltalán el is tűntek… A már viselt ruhám visszakerült vállfára, a szekrénybe. Kértem Tomit, ne rakja el, hiszen át kell öblíteni.

Akkor derült ki, hogy nem ő rámol a lakásban, hanem az anyukája. Azt hittem, elájulok. Hogy míg mi nem vagyunk otthon, ő bejár és rendezkedik? Mit csinál még, ami nem tűnik fel? És egyébként is, mit nyúlkál a holminkhoz, dolgainkhoz? Már bocsánat, de teljesen úgy éreztem magam, mintha egy besurranó tolvaj forgatta volna fel a személyes szféránkat. Kértem Tomit, rendezze le az anyukájával ezt a helyzetet. Ne járkáljon be hozzánk. Majd összecsiszolódunk, rájövünk magunktól, hogyan osszuk be az időnket, a feladatokat. Nem tudom, beszélgettek-e erről, ha igen, nem nagy sikerrel.

Akkor dőlt el bennem a gyertya, amikor hazajöttem, és az ágyneműnk kimosva, kiteregetve lógott a fregolin. Csalódtam Tomiban is, hogyan akar felnőni, önállósodni, komolyodni, ha ennyit nem tud elérni az anyukájánál? És szeretné-e egyáltalán az anyukája, hogy felnőjön, önállósodjon, megkomolyodjon a fia?

Mindenesetre még azon a hétvégén elköltöztem. Rövid ideig vergődtünk még ebben a kapcsolatban, de mivel Tomi semmi kivetni valót nem talált ebben a „segítségben”, másrészt az anyukájával többszöri személyes találkozás alkalmával sem sikerült túlzott szimpátiát kialakítani, jobbnak láttam, ha nem teszem fel erre a kapcsolatra az életem.

Folyton az a kérdés motoszkál bennem: az anyósjelöltem vajon volt fiatal? Volt életkezdő? Voltak tévedései, hibái? Volt neki anyósa – vagy majdnem anyósa?