„Mintha kissé el lenne túlozva ez az anyós probléma. Nekem sose volt gondom az anyósommal – vagy nem vettem észre. Nem akartam észrevenni. Nem volt MIT észrevenni. Nem ástam árkot, nem mélyítettem, és neki se hagytam, hogy megfogja a lapát nyelét.

Mivel egész személyiségemben egyszerű, laza, nyílt, őszinte vagyok – mástól is csak ennyit várok el. Anyósomtól is. Ha nem egyezünk, szépen, finoman kikerüljük egymást, nem ütközünk.

Tudomásul kell venni, hogy ő is egy egyéniség, akár tetszik, akár nem. Olyan, amilyen. Ő is volt szerelmes, ifjú házas, nevelt gyerekeket, dolgozott. Legfeljebb más körülmények, divat, szokások között. Nem most, és nem az én kedvemért fogja ledobni magáról ezeket a tapasztalatokat.

Ne várjunk többet az anyóstól, mint az utca emberétől. Ha így teszünk, biztos többet fogunk kapni, mint az utca emberétől! És mi se adjunk neki többet, mint egy utastársunknak – de annyit mindenképpen: ne üljünk rá a kabátjára, segítsük le a buszról, vegyük át a nagy csomagját. És akkor biztos megkapjuk, amit az utastárstól: mosolyt, köszönetet, elismerést.

Ne vegyünk tőle zokon olyasmit, amit idegen embertől baráttól vagy kollégától nem veszünk zokon. Tegyük túl magunkat bizonyos dolgokon, mert csak magunknak ártunk, ha nem.

A tőlem telhető módon szeretem, elfogadom az anyósomat, pont olyannak, amilyen. Azt hiszem, ő is engem. Ne a bolhából csináljunk elefántot, hanem az elefánt méretét próbáljuk bolha méretűre csökkenteni. De legjobb, ha kezdettől nem hizlaljuk elefánttá a jelentéktelen különbözőségeket.

Ja, hogy ehhez mindkét fél részéről intelligencia és akarat szükséges? Ez vitathatatlan.

Röpdolgozat egy meny tollából.”

(Vizsgára bocsájtható.)