Házasságunk első percétől külön lakunk a feleségemmel, úgy is terveztük, hogy - ha botladozva is –, önállóan építgetjük majd a jövőnket. Persze jó, ha van szülői támasz, később meg, amikor szükségessé válik, mi istápoljuk a szüleinket. Szóval nem mentünk egymás agyára, nem lógtunk folyton a család nyakán. Ha szükségünk volt valamire, szóltunk, segítettünk, szervezkedtünk, alkalmazkodtunk.

Az utóbbi időben ez megváltozott. Ha valami baj van a szüleim háztartásában, anyám rögtön engem ugraszt. Ha egy szöget kell beverni a falba, ha kifogyott a benzin a fűnyíróból, ha oltásra kell vinni a kutyát, de bármi egyéb ház körüli teendő van, rögtön, de rögtön nekem kell pattanni. Nem számít, hogy dolgozom éppen vagy egyéb elfoglaltságom van, vagy egyszerűen csak a feleségemmel szeretnék lenni. Legyen késő este vagy hétvége, anyukám addig hívogat telefonon, hogy inkább autóba ülök, és megyek. Bár ott van a teljesen fiatalos, szorgalmas és ezermester édesapám. Általában ő is csak akkor tudja meg, mit kell csinálni, amikor megjelenek a háznál. Ilyenkor bőszen csóválja a fejét, ő sem érti, miért nem neki szól anyu ilyen apróságok miatt.

Kezdem nem érteni anyukám viselkedését, aki a legjobb édesanya volt világéletében.

Eddig a feleségem nem tett szóvá semmit, sőt, láthatóan bátorít, hogy menjek, segítsek. De mi lesz később, ha gyerekek lesznek, és tényleg másképp kell majd beosztanom az időt a munka-család-szabadidő háromszögben? És őszintén szólva érzékelek valami taktikát anyukám viselkedésében, féltékenységet és egy kicsit fáraszt is ez az folytonos ugrasztás.

Lehet, hogy ez átmeneti állapot, érdemes lenne erről óvatosan beszélni anyukámmal, vagy várjam meg, míg kipattan a botrány?

Mi lenne, ha száz kilométerre laknánk tőlük, vagy külföldön?