Míg csak „jártunk” a férjemmel, az anyósom imádni való nő volt: kedves, lendületes, fiatalos, a legkényesebb témáról is tudtunk beszélgetni, ha kérdeztem, szívesen és részletesen válaszolt. Emlékszem, konyhai foglalatosság közben milyen jókat nevettünk, sztoriztunk. Jól kijöttünk, amire mindig is volt igényem, kizárólag jó tapasztalatom volt róla.

Még csak pár éves házasok vagyunk, de úgy érzem, anyósom teljesen megváltozott: ha meglátogatnak, keresztrejtvényt hoz magával, és leül fejteni. Ha szólok hozzá, legtöbbször csak kikukucskál a szemüvege fölött és egy kummogással elintézi a választ. Fáradságra hivatkozva vagy ők mennek el tőlünk korán, vagy, ha náluk vagyunk, egy-két jelből mi érezzük úgy, hogy távoznunk kell. 

A dolog tartóssága miatt kérdeztem a férjemet, ő csak annyit mondott, ne foglalkozzak vele. Aztán apósomat, hogy netán beteg a mama, vagy mi baja van velem? Mi ez a zárkózottság, komorság? Ő csak legyintett, és azt mondta: semmi, csak elfogyott a lelkesedés. Hogy anyósomnak ez utóbbi arca az igazi, inkább az ismerkedés folyamatában ad a látszatra. A család már megszokta, ne törődjek vele.

Próbálok nem törődni vele, de zavar ez a változás. Most ott tartok, hogy sokkal jobban megértjük egymást apósommal, akin nem vettem észre változást – azaz: mióta szóhoz jut, megmutatta a humoros oldalát is. Hosszú távú döntéseknél megkérdezzük a véleményét – mindig bölcs tanácsot ad, talpraesett, és a kerti grillezésnél is megmutatta a híres férfi szakács tudományt. Egyszerűen: ő részt vesz a család életében.

Szeretném visszahozni anyósomat is a „képbe”, de nem tudom, meddig mehetek, meddig érdemes elmenni ezért a célért?

Lehet, hogy a jövőben végleg „apósom lesz az anyósom?”