Féléves házasok vagyunk, spórolásból és szükséghelyzetből anyósomék belvárosi lakásába költöztünk. Ők is szorgalmazták az együttlakást, mondván, hogy azzal is segítenek, ha nem kell méregdrága albérletbe mennünk. Eleinte egyet is értettem ezzel.

De "lakva ismerszik meg az ember" - ez igaz lett a mi kapcsolatunkra is. És ki kell jelentenem: anyósom csodálatos asszony, szakadásig dolgozik, próbál megfelelni. Olyannyira, hogy mire munkából hazaérünk, kész az étel, rend van, fregolin lógnak a mosott ruhák. Pontosan ez aggaszt! Nagyon kellemetlen számomra, hogy a fehérneműimet, bugyijaimat mossa, hajtogatja, rendezgeti. Egyszer szóvá is tette - viccesen -, hogy ezek nem is bugyik, hanem valami horgolt spárgák, nem kényelmetlen a viselése? Tisztára belepirultam, nem szóltam semmit.

Akkor dőlt el a gyertyám, amikor észrevettem, hogy ágyneműt cserélt. Na, ezt azért nem kellett volna. Ezek szerint távollétünkben ki-bejárkál a szobánkba, komolyan mondom, ezek után az se biztos, hogy a fiókokban lévő dolgaink (gyógyszerem, intim apróságok) biztonságban vannak.

Mert hogy ebbe a helyzetbe nem akarok gyereket, az biztos!

Egyébként már az együttléteink is inkább "fegyelmezettek" és célirányosak, mint átélhető örömök. 

Attól félek, csapdába estem, és anyagi lehetőségek híján nincs is kiút ebből. Maradjak veszteg és esetleg rámegy a házasságunk, vagy áldozzuk a keresetünk nagy részét albérletre, beláthatatlan távolságba helyezve ezzel a saját lakás megszerzését?

Még a férjemet se avattam be aggályaimba, ő meg úgy tesz, mintha ez mind normális lenne.