Nyolcvanon jóval túl, kilencvenhez közelítő,  hál' Istennek jó egészségnek örvendő, tevékeny édesanyám hívását fogadom: mi történt, anyukám, hogy ilyen szokatlan időpontban telefonálsz? Képzeld, itt voltak Karcsiék. Tudom, anyukám, hiszen említetted, hogy meglátogat. Úgy, úgy, csak volt egy kis meglepetés. Nemrég indultak vissza, üres a ház, éhes vagyok, csak reggelit ettem. És egy falat se maradt, minden maradékot elcsomagoltam nekik. Majd veszek elő valamit a mélyhűtőből, hamar kienged. Ez hogy lehet? - dadogom, mert ilyen még sohasem fordult elő.

Ica is jött. - sistereg fel a szikra a képzelt gyújtózsinór végén.

Majd lenyelem a telefont,  ugyanis menyem, minden kezdeti invitálás, szokás, udvariassági gesztusnak ellentmondva évek óta, mondhatom, a házasságkötéstől kezdve, unokák ide vagy oda, negligálja a találkozást. Nem vagyunk rosszban, senki, senkivel, hagyjuk, éljék az életüket úgy, ahogy akarják. A fiam azonban nem fosztja meg a dédunokák látásától a mamát, de minden alkalommal kizárólag a három poronttyal, mostanra szemrevaló serdülőkkel látogatja meg. Szót se érdemel, így szoktuk meg.

Édesanyám, ezúttal is gondos előkészületeket tett bőséges, kedvenc ételekkel, üdítőkkel, desszerttel, takaros, polgári terítékkel. Öt személyre: három dédunoka, az apukájuk, és ő maga. 

Odakint elcsitul az autó, hát a vendégek elé iparkodik. Döbbenten látja, ahogy a feleség is kiszáll, de a szeme se rebben. Úgy öleli magához mindegyiküketet, mintha mindennapos esemény lenne a komplett család megjelenése.  

De az öt terítéken már nem tud segíteni.

Becuccolnak, elhelyezkednek, a vendégek szimatolják a friss, házias illatokat, késedelem nélkül asztalhoz sietnek. És te, mami? - kérdezi valamelyik, mikor észlelt az eggyel kevesebb terítéket. Áhh - legyint anyukám -, épp azelőtt ettem, mielőtt megjöttetek, ezért terítettem csak öt személyre, üljetek csak szépen, legalább kézhez adhatom, ha valami lemaradt volna az asztalról.

Úgy is van. Felkerülnek a fogások, a dédi hol ezt, hol azt visz kézhez, ki, mit kíván. Közben nagyokat nyeldekel.

Süti és kávé után elnyúlnak egy kicsit, de a csevegés rövidke, mindenki az óráját - telefonját -  lesi, sietne a dolgára. Várjatok csak, elcsomagolom a maradékot, jó lesz az estére! - ugrik anyám a tűzhelyhez. Senki se tiltakozik, megszokott dolog.

Rituális búcsúzkodás, felszínes ölelések, felbőg a motor, érzelgős integetés - leginkább anyám részéről.  Bemegy, öt percre lerogy a fotelba, aztán lerámolja az asztalt, mind az öt terítéket. Belenéz az üres edényekbe, a pár kanyálnyi krumplit átkaparja a sültes lábas szaftjába, rámelegít és állva bekanalazza. 

Aztán csendesen elmosogat. Utána hív engem, és elmeséli az ötödik teríték történetét. Ami senkinek se tűnt fel. Icának se, aki majd egy évtizede nem tette tiszteletét anyámnál.

Szavam nincs a történtekhez. De büszke vagyok, mert az én drága édesanyám arisztokratikusan jól vizsgázott másod-anyósságból is.