Nyolc éve ment férjhez a lányom, én már akkor is éreztem, valami nincs rendben a vejemmel. De nem álltam a szerelmesek útjába. Az, hogy iszogat, eddig is világos volt számomra, bár a lányom titkolta, leplezte, megmagyarázta.

Mostanra vált világossá, amikor szinte étellel is én támogatom őket, hogy a pénzkezelést teljesen magához ragadta a vejem. A folyamat hosszú volt, úgy kezdődött, hogy a férje megkérdezte a lányomat, mennyi konyhapénz elegendő egy hónapra? Megegyeztek egy összegben, ami okosan beosztva fedezte a kiadásokat. Aztán egyszer csak huszadika körül már csak pár ezer forint volt a fiókban. 

A lányom nem győzött elég akciósan vásárolni, okosan főzni ahhoz, hogy egyik hónaptól a másikig kitartson a konyhapénz. Mikor elkezdett számolni, és sehogy se jött ki az összeg, rákérdezett a vejemtől, vett-e ki pénzt? Mire ő azt mondta, egy kis aprót igen...

És a folyamat csak romlott. Már hónap felénél alig volt konyhapénz, és amikor a lányom szóvá tette, a vejem agresszívan reagált, szinte tettlegességig fajult a helyzet. Csak nagy sokára eszméltem, próbálok segíteni a lányomon és az unokáimon, de az mégsem járja, hogy a szerény nyugdíjamból én támogassak egy pazarló embert. A lányom csak sápad és titkolózik, én hallgatok és segítek, de nagyon rossz véget jósolok ennek a kapcsolatnak.

És akkor most az anyós a hibás?