Nem is a menyemmel van gond, hanem a nászomékkal. Az a valóság, hogy - hál' Istennek - elég tehetősek, a lányuk úgy nőtt fel, hogy minden az ölébe hullott. Első szóra teljesítették a kéréseit, igényeit, szerintem a szükségtelent is. Megnyilatkozásaiból kitűnik, hogy semmiért se kellett megdolgoznia, semmit se kellett kiérdemelnie, sőt, náluk mindent pénzben mértek. A szeretetet is. Mindkét félnek ez volt a természetes.

Esetemben ez merőben más, mert egyszerű hivatalnokként dolgoztam végig az életemet, kevés fizetésért - ezáltal a nyugdíjam is alacsony -, viszont érzelmi gazdagságban nőtt fel a fiam. Igyekeztem következetesen nevelni, feladatokat állítani elé, célokért dolgozni. Ennek jegyében is nőtt fel, tisztességes felnőtt lett belőle. Megtalálták egymást a menyemmel, megházasodtak, három gyönyörű gyermekük van, akiket imádok.

Bánatom, hogy nem a feleség idomult a fiamhoz, hanem a fiam kényelmesedett el annyira, hogy lubickol az anyósáék anyagi támogatásában. Nem tíz, hanem százezrekről beszélünk. És ezt mindig a tudomásomra is hozzák. Nem biztos, hogy a szemrehányás szándékával, de végtelenül fáj, ezzel én nem tudok konkurálni. Viszont végtelen szeretettel segítenék a gyerekeknek, felügyelet, foglalkoztatás, szeretgetés, tanítgatás terén. Sajnos egyre inkább úgy látom, erre sincs igény. Inkább választják a költséges elfoglaltságokat, programokat, mint az aktív, jókedvű együttlétet, engem rendszeresen levakarnak, pedig sokszor felajánlom a segítségemet.

Állandóan azt hallom, "a másik mama ezt vette, a másik papáéktól azt kaptuk." Ilyenkor mintha egy tőrt szúrnának a szívembe, mert nem tudom elmagyarázni nekik, hogy nem tudok versenyezni velük. Úgy érzem, lassan a fiam is elhidegül tőlem, mintha szégyellné, hogy képtelen vagyok százezrekkel traktálni őket. Nem akarok, és alkalom sincs, hogy erről beszéljek velük, de lelkileg, érzelmileg előbb-utóbb rámegyek.