Feleségem édesapja fiatalon halt meg, anyósom tisztességgel nevelte fel a két lányát, ami nem lehetett könnyű. Mindig otthonülő volt, szeretett főzni, minket is ellátott sütivel, befőttekkel, meghívott ebédre. Része volt az életünknek, főleg, miután a gyerekeink megszülettek.

Azután talán még lelkesebben, mindent megtett értük, értünk. Nyugiban meglephettem a feleségemet egy wellness hétvégével, színházjeggyel – ott volt anyósom, a legangyalibb mamapótló. Paradicsomi állapot, nyugalom, kényelem, biztonság.

Aztán egyszer-egyszer előfordult, hogy nem tudta vállalni a gyerekeket, másképp kellett megoldanunk a felügyeletet. Azt hittem, csak fáradt, vagy nincs jól. Ám később feltűnt, hogy ápoltabb lett a frizurája, csinosabb a ruhája, mintha a szoknyája is színesebb, rövidebb lett volna a megszokottnál. Eleinte meg se fordult a fejemben „semmi rossz”, amikor egyszer a feleségem vigyorogva újságolja, hogy a mama bepasizott… Ostromolja egy férfi, s lassan komolyra fordul a dolog. Ő biztatta az anyját, hogy ha szimpatizál a pasassal, engedjen a csábításnak.

Meghökkentem, mert bár úgy érzem, az anyós „szem előtt volt”, soha meg se fordult a fejemben, hogy ő is nő, és hogy az özvegyi helytállás után esetleg neki is lehet igénye szeretetre, társra, férfire. Egy kicsit röstellem magam, hogy ennyire vak és önző voltam, de úgy látszik a nők ezt is elintézték a családban.

Az „ügy” még folyamatban van, és egyre inkább csodálom, ahogy az anyósom kinyílik, jobb kedvű, boldogabb.

Mi nem csorbulunk semmit, és lehet, hogy a végén nyerünk egy „nagypapát” is.

Szerinted illik hatvanon túl párkapcsolatot tervezni?