Nem tudom, mi a jobb az anyósoknak: ha a menyük szeret és tud is főzni, vagy az, ha rendelt kaját eszik a fiacskája egy életen át?

Azt hittem, előny, ha házi koszttal látom el „mama pici fiát”, ugyanis imádok sütni-főzni. Ugyan nem jó kis csülkös, szalonnás, zsíros cupákokat, nem húst-hússal, nem cukormázas desszerteket, de igenis jó kajákat készítek. Van munkahelyem, sokat dolgozom, ennek ellenére szinte minden nap összeütök valami egyszerű vacsorát magunknak. Ezzel többnyire nincs is gond. De hétvégeken – mivel a férjem szülei „gondosan” két generációs házat építettek, és egy portán lakunk -, anyósom rendszeresen ott téblábol körülöttem a konyhámban. Mindent megkérdez, mindenbe belepiszkál, mindenbe beleszól, hogy azt nem úgy kell. Kisebbre kell vágni vagy nagyobbra, ez meg az nem kell bele, ő ki nem állhatja a majorannát, „az nem fűszer” ezt már nem kellett volna megvenni, mert fonnyadt, ez túl sok bele, amaz meg túl kevés… Szeretünk grillezni, de ezek után a kertbe menni kész életveszély, mert neki semmi se jó…

Néha azt hiszem, tényleg legjobb lenne rendelni, és zárt ajtó mögött bekapkodni az ételt kettesben a férjemmel, de hiába: engem kikapcsol, megnyugtat a főzés. Valahogy meg kellene szüntetnem, hogy két dudás legyen egy konyhában, csak még a módját, stílusát nem tudom. De tuti, hogy már a hátam borsózik, ha meghallom, anyósom lépteit, miközben azt kiabálja: mi jót főzöl lányom?

Mennyire vágyom rá, hogy csak egyetlen egyszer elégedett legyen, és megdicsérje a főztömet!

Szerinted megérem ezt valaha?