Képzett, intelligens, helyes, de mindig távolságtartó lányként ismertem meg a menyemet. Talán hűvösnek is nevezhetném a viselkedését, de semmi kivetni valót nem láttam benne.

Összeházasodtak, megszületett az első unokám. Majd ki leveleztem érte, de a menyem mindig elhárította a találkozást, nem csak a kicsi csecsemő korában, hanem később is. Valahogy mindig kibújt az alkalmakból, ahol láthattam volna az unokámat. Ez azért volt nyilvánvaló, mert a nászasszonyom azért időnként megkapta a kicsit pár órás felügyeletre, aztán több időre is.

Mikor óvatosan megemlítettem a menyemnek az észrevételemet, nem habozott, szemtől-szembe azt mondta: "értsd meg, hogy a lányos anya a nagymama, a fiús anya, az csak anyós. És ez így is lesz."

Letaglózott ez a nyílt színi válasz. Még akkor is, ha azóta már megérkezett a második unokám is,mindketten szépen  cseperednek, növekednek, és abban a "megtiszteltetésben" van részem, hogy én vihetem őket autóval uszodába, tornára. Ilyenkor ülök az autóban télen-nyáron, várom, hogy vége legyen a foglalkozásnak, haza fuvarozom az épp soron lévő gyereket. 

Még egyszer se fordult elő, hogy amikor hazaérünk, a menyem az ajtónál beljebb invitált volna. 

Úgy érzem magam, mint egy kézbesítő, és nem tudom elfelejteni, hogy csak anyós vagyok, nem nagymama.