Harminchoz közeli, egyetlen fiam – igaz, széles körű casting után - szinte hónapok alatt túl lett a párválasztáson: megismerkedés, járás, összeköltözés, házasságkötés, közös lakásvásárlás. Mindez fél év alatt. Csak kapkodtam a fejem az eseményeken, nem akarom azt mondani, hogy mindennek az oka egy nála öt évvel idősebb, firnyákos elvált nő, mert végül is a hölgyben minden jó tulajdonság együtt van – már, amennyi ennyi idő alatt kiderülhetett. Minden korábbi partnerénél jobban ki is mutatja a fiam felé a szeretetét, és felénk is.

Mindenesetre a tempó túl gyors volt, bár a férjem folyton csitított, ne morogjak, ő már nagyon vágyik unokára…

Ezt nem tudtam megfellebbezni, mert én meg a kicsi gyerekek bűvöletében töltöttem az életemet. Nagyon gyorsan elszaladtak a fiammal eltöltött kicsi kori boldog évek. Miután ő felnőtt, folyamatosan bébiszitterkedtem, minden kezem alá kerülő gyermek és család megelégedésére. Szinte tucatnyi gyerekkel sírva váltunk meg egymástól, amikor már szükségtelen volt a felügyelet, akik már szintén felnőttek.

Ezek után a fiam házasságkötés után leültetett magával szemben, és így kezdte: „anya, mondani akarok valamit, de ne idegeskedj"

Na, ez az a mondat, amit szerintem egyetlen anya se akar hallani...

Aztán: "Emminek nem lehet gyereke…”

Azt hittem, megnyílik alattam a föld! Ha valami, akkor az éltetett, hogy egyszer a saját unokámat fogom magamhoz ölelni, dajkálni, imádni, kényeztetni.

Erre mondják: se köpni, se nyelni nem tudtam… Aztán bővebben is beszéltünk az okokról, de ez redukálódott tulajdonképpen az egészségügyi problémára. Én meg tovább adtam a híreket a férjemnek, őt is letaglózta.

Azóta csak sírok, nappal befelé, éjszakánként meg szó szerint áztatom a párnámat.

Szerinted hogy lehet elviselni ezt a helyzetet, miben reménykedjek, hogy tegyem túl rajta magam?