Nem tudom, ki, hogy méri az anyósát, apósát, menyét, vejét, egyáltalán embertársát, de ami nálam kiverte a biztosítékot, az anyósom pletykás természete. Míg meg nem ismertem őt úgy igazából – mert azért eltelt egy idő -, hangulatosnak tűnt vele a beszélgetés. Mindig volt témája, mindent tudott mindenkiről, értékelt, tanácsolt. Provokálta is a beszélgetőtársait, kíváncsiskodott.
Később vált nyilvánvalóvá, hogy olthatatlan pletyka hajlama van. Még ki se húzza tőle a lábát a vendég, rohan az első útba eső személyhez, legyen az szomszéd, postás, boltos, családtag, és csak mondja, mondja a magáét… Egy hétig is képes csámcsogni egy témán, legyen az akármilyen egyszerű történet. Szájára vesz bárkit, kéretlenül mond véleményt, ha kell, ha nem. Olyanokat is fantáziál, amit a másik ki se mondott, de „biztos azt gondolja, hogy…” Mindenkit faggat, provokál, aztán továbbadja a történeteket, persze átszínezve, felnagyítva.
Kezdetben nyílt voltam vele és őszinte, de mikor ráébredtem, hogy a rossz ízű híresztelésekből a családtagok se maradnak ki, zárkózottabb lettem, sőt, néha maszatolok, lódítok is. Vagy csak kummogok bólogatva, amikor valakit szapul, megszól…
Nem szimpatikus számomra ez a stílus, de nem merem szóvá tenni.
Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy engem nem beszél ki a hátam mögött, sőt: meg vagyok győződve, hogy én is a céltáblája vagyok!
Szeretnék távol maradni ettől a stílustól, nem tudom, meddig vagyok képes elviselni!