Drága jó anyósjelöltem pontosan úgy kezelt, mikor a fia bemutatott neki, illetve amikor komolyabbra fordult közöttünk a kapcsolat, ahogy egy fiús mamától elvárható… Nem akarok sztereotípiákat pufogtatni, de próbára tette a türelmemet.

No, de nem azért nő, egy nő, aki szemet vet anyucit kisfiára, szóval nem azért adott az Isten észt egy nőnek, hogy ne használja. Mikor rájöttem, hogy ennek egykettede se tréfa, többet kezdtem udvarolni az anyósjelöltnek, mint a fia nekem. 

Először is, nőnek tekintettem. Beszélgettünk a frizurájáról, ha új ruhát vett, felpróbáltattam vele, megdicsértem, nem kellett hozzá különleges alkalom, hogy vigyek neki valami apróságot, nagyon figyeltem, mit szeret, és legközelebb megleptem vele. Elhívtam fagyizni - de előtte segítettem neki annak a munkának a befejezésében, ami miatt elhárította a fagyizást. Moziba mentünk, hazafelé benéztünk egy turkálóba, s ha "kincset" találtunk, persze, hogy nem hagytuk ott. Tudtam, melyik pletykalapot szereti, vettem neki, recepteket cseréltünk, kis gesztenyekrém a fájós lábra... Születésnapja alkalmából meglepetésként házhoz hívtam egy pedikűröst - teljesen elolvadt, hiszen még sosem volt része ilyen kényeztetésben.

Szóval apránként összemelegedtünk, megbarátkoztunk, lassan azt vettem észre, ha beszélgetünk a párommal, anyósom az én pártomat fogja. Valójában nem nagy dolog amiről beszámolok, szerintem mindenkinek, mindkét félnek hasonlóképpen kellene gondolkoznia és cselekednie. Jobb így, mintha minden alkalommal torkon ragadnánk egymást.

Mondhatnám: az anyósom, úgy muzsikál, ahogy én akarok táncolni…