"Nem szeretnék okoskodni, de mégiscsak a véleményünket kérték ebben az „iskolában”..

Hetvenegy éves az édesanyám, és nyolcvanhoz közeledik az anyósom. Két menyem van, és esély van még egy menyre, mivel három fiúnk született. Tehát: én vagyok középen – remélem, értik, amire célzok.

Leéltük úgy az életünket, legalábbis java részét, hogy nem volt konfliktusunk. Eltérő vélemények és szokások voltak, de összecsiszolódtunk, hol az egyik engedett, hol a másik. Hol az egyik alkalmazkodott, hol a másik. Olyan is volt, hogy egyik évben az anyósom szokásai szerint főztünk, és ünnepeltük meg a húsvétot, másik évben a menyem családjának a szokásai szerint.

A gyerekeimet – a szüleim és anyósom segítségével – úgy neveltem, hogy nem szokatlan nekik a korosztályi különbségek, a gyengülés, a segítés.

Úgy érzem, a mai világban kiveszett a családi kapocs, az összetartozás, gondoskodás, figyelmesség érzése. A fiatalok türelmetlenek, elképzelhetetlennek tartják, hogy ők is kerülhetnek olyan helyzetbe, amikor családtagjaik rokonaik segítségére lesz szükség. És nem kell kérned, hanem maguktól ajánlják fel. Na, ez az igazi szeretet! Nem, amikor olyan „amerikásan” folyton azt szajkózzák, hogy szeretlek, szeretlek…

Szóval ott állok középen, anyós is vagyok és meny is – remek pozíció, nemde bár? -, próbálok mindkét irányban megfelelni, és se a környezetemet, se magamat nem frejkolni mondva csinált problémákkal. Nem minden történik az én ízlésem szerint, de, ahogy a művelet francia mondja: c" est la vie - ilyen az élet.

Egyetértesz velem?