Második lecke (Sárika, Andi anyja)

Sikerült a lányaimnak meglepetést szerezni számomra! Tíz éve van férjnél, azóta talán másodszor találkoztunk Anyák napján. Igaz, Andi mindig megtalálta a módját, hogy felköszöntsön, de mégiscsak más, ha meg is ölel, nem csak telefonál, vagy skype-on beszélünk. Más a helyzet ugye, hogy Zoli édesanyjáékkal egy városban laknak.  Mi ritkán vagyunk együtt, éppen ezért nagyon értékelem. Évente legfeljebb egyszer utazom Zsuzsiékhoz Tompára, pedig reszketek az unokáimért. Nem csak az ő ikreiért, Andiék két kisfiáért ugyanúgy. Nem is sejtettem, hogy Andiék is ott lesznek, de örültem, hogy együtt van a két lányom, a férjeik és a négy unoka. Már ez is elég lett volna Anyák napjára, de fel is köszöntöttek persze. Teljes vidámságban, feltöltődésben telt a három nap. Vasárnap, alig kaptuk be az ebédet, megpendítettem Andikámnak, készülődjenek, hiszen még a nászasszonyomhoz is illik bemenniük. Macerálta is Zolit, de teli hassal épp olyan nehéz elindulni, mint üressel. Így tréfálkoztak. És ugyebár a búcsúzás mindig lassú és nehéz, főleg a gyerekeknek. Szinte röstelltem, de néha taszigáltam volna el őket, mert tudtam, a nászasszony nemigen szíveli a menyét. Ennek már számos alkalommal és számos formában tanújelét adta. Minden eszközzel harcolni kell a szeretetéért, nem szabad mulasztani, hogy ne legyen támadási felület. Így hát szinte tuszkoltam őket, óvatosan, induljanak már. Andi meg is ígérte, feltétlenül ellátogatnak hozzá, még aznap, Anyák napján. Ha ez nem jönne össze, úgyis a lányomon csattan az ostor, ezt tapasztaltam már néhányszor. Megnyugodtam kissé, hogy tervezik a mai köszöntést, bár a nászasszonyom és köztem sem volt túl közeli és barátságos a kapcsolat. Bár ez még a távolsággal némileg igazolható.