Tantárgy: Szó-beszéd

Iskolás koromban még mennyit játszottuk, s nevettünk nagyokat, amikor tízen-tizenketten egymás mellé álltunk, a sorban az utolsó belesúgott egy meglehetősen összetett mondatot a mellette álló fülébe, az tovább súgta a mellette állónak, és így tovább, egészen az első emberig, aki aztán elmondta a mondatot. Ami persze, többnyire nyomokban sem tartalmazta az eredeti tartalmat. Kacagásra természetesen igen jó volt a játék, persze sorolhatnám egyéb előnyeit is.

Nos, így születik valahogy a pletyka. A félreértés. A vita. A veszekedés. A gyűlölet. A mentegetőzés.

Örök ellentét látszik húzódni az anyós-meny viszonyban, ami, ha nem jó, többnyire rossz. Az anyós-meny viszony százlábú szörny, egy palackba zárt szellem.

S ahány nézőpont, annyi palack, annyi szellem.

Elmesélek most egy történetet, négy szemszögből. Nem kívánom kikutatni az igazságot.

De talán ti – Önök – segíthettek ebben.

Első lecke:

Andi (a meny)

Május első hétvégéjét Tompán töltöttük a húgoméknál. Mi felnőttek, és a gyerekeink is nagyon jól elvannak egymással. Úgy szerveztük, hogy ez alkalommal anyukám is oda utazik  Tarcalról. Számára is meglepetés volt, hogy mindkét lány, négy unokája, vejei együtt leszünk. Szokásosan harsányan és vidáman teltek a napok, de vasárnap délután készülődni kellett, másnap iskola, ovi, munka. És még be kellene ugranunk anyósomhoz egy ölelésre a fiától, unokáitól Anyák napja alkalmából. Egy városban lakunk, úgy tíz perc járásra egymástól Kivételesen Zoli vezetett – mégiscsak anyák napja van, nem sörözött. A falvakon áthaladva cikázott a szemem, hol látok nyitva egy virágboltot, ahol venni tudnánk pár szálat az anyósomnak. Kértem is Zolit, lassan menjen, és ha ő vesz észre virágost, szóljon, vagy egyszerűen csak parkoljon le. Megpróbált szabadkozni, hogy most az egyszer virág nélkül köszönti, úgyis csak futólag ugrunk be, majd holnap sokszorosan pótolja. Én csak erősködtem - ismervén anyósomat... Csak Pest határában volt szerencsénk, leálltunk, vett egy kis csokrot. Sötét volt, mire hazaértünk, de a presszóhoz kanyarodtunk, ahol az anyósom pultos volt. Csak Zoli ment be, mert a gyerekek már aludtak a hátsó ülésen. Elégedett és nyugodt voltam, hogy ezt is megtettük, nem vettem volna a szívemre, ha anyósom kimarad a köszöntésből.

Úgy egy hét múlva tudtam meg a pofavágásokból, a cérnavékonyra szorított szája széléből, és a folyton könnyező szemeiből, hogy vérig sértődött, mert csak egy "kókadt, hervadozó csokrot kapott, azt is csak úgy odalökte a fia két perc alatt, és rohant vissza az autóhoz..."

Arról nem szól a fáma, hogy ők mindennap találkozhatnak, míg az én anyám tőlünk háromszáz kilométerre lakik.